„Tűz járja át a testemet – a fájdalom, hogy szeretlek. Fájdalom fut át a testemen, szerelmem tüzével. Betegség járja át testem az irántad érzett szerelemtől. Elemészt a szerelem tüze.” Ezek az érzések bárkinek ismerősek lehetnek, aki volt már valaha szerelmes. Ha böngészni kezdünk a világirodalomban vagy akár a régészeti-antropológiai leletek között, az is egyértelmű, hogy a szerelmet valamennyi kultúrában és korban ismerték. A fenti részlet például egy dél-alaszkai kwakiutl indián 1896-ban lejegyzett költeményéből való. De mi a szerelem?
A válasz nem olyan egyértelmű, hiszen a köznyelvben az emberek ugyanúgy szerelemnek hívják az első hetek, hónapok belezuhanós őrületét, mint ahogy életre szóló szerelemről is beszélnek. Pedig a friss szerelem édes-bús lángolása jelentősen eltér a későbbi évek, évtizedek mélyen kötődő, békés szeretetétől.
Arra, hogy mit nevezünk szerelemnek, hányféle formáját ismerjük (el), illetve hogyan engedjük meg magunknak és egymásnak a társadalomban a szerelem megélését, nagyon erősen hat a kultúra és a történelmi pillanat, amelyben élünk. Napjaink szerelemképzetét még mindig elemien táplálják a 19. századi romantika ideái és a filmes ábrázolások, fókuszban az egyetlen, igazi, nagy Ő-vel. Ez még akkor is befolyásol minket, ha a mindennapokban ennél józanabbul állunk ahhoz, hogy vajon hányszor vagy hogyan lesz szerelmes az ember az élete során.
És lehet fokozni. A görögök például több mint tízféle szerelmet különböztettek meg egymástól. Ezek közt ott találjuk a szenvedélyes, erotikus szerelmet (Érosz); a féltékeny, irracionális, megszállott szerelmet (Mánia); a játékos, elköteleződés nélküli szerelmet (Ludus); a szoros baráti, bajtársias szeretetet (Storge); vagy a gyengéd, odaadó, akár spirituális szerelmet (Agapé) is. Ezzel a kategorizálással igazából sokkal közelebb jutottak a szerelmes agyunk valódi természetéhez, mint azt a későbbi generációk valaha hitték volna. A modern agykutatási eredmények nemcsak ezt bizonyítják, de segítségükkel érdemben javíthatjuk a párkapcsolatunkat, sőt, akár meg is menthetjük azt.

Érosz szobra a szentpétervári Ermitázsban (Fotó: The Art Collector / Print Collector / Getty Images)

Miért tudjuk, mit élt át a szerelmes indián költő?

Mivel ebben a cikkben az agykutatási eredmények és a pszichológia oldaláról közelítünk a témához, szerelemként arra a bizonyos őrült kezdeti szakaszra hivatkozunk. Sokan kiábrándítónak találják, ha a szerelmet pusztán hormonális tűzijátékként tálalják nekik, és annyiban igazuk is van, hogy – a többi lelki működésünkhöz hasonlóan – a szerelem sem redukálható csupán biokémiává. Viszont az is igaz, hogy azért tudjuk pontosan, mit élt át a fent idézett kwakiutl indián a 19. század végén, vagy egy sumér költő, aki négyezer éve egy agyagtáblácskára véste fel a szerelmes versét, mert ugyanazok a biokémiai folyamatok zajlottak az agyukban, amik a miénkben is.
Íme a szerelmi viharunk legfontosabb hormonális összetevői – röviden:

• A dopamin teszi az agyunkat jókedvűvé, ha valami kellemes dolgot élünk át. A jutalmazó rendszerünk a szerelemben viszont annyira felpörög, ami már hasonlít a drogfüggőknél tapasztalt mértékre. És a dopamin hatására leszünk megingathatatlanul célirányosak.
• A norepinefrintől nem alszunk, izzad a tenyerünk, remeg a gyomrunk, a torkunkban dobog a szívünk.
• A szerotonintól szinte kényszeresen csak a szerelmünkre tudunk gondolni.
• A hormonok táncát a feniletilamin karmesterként indítja be.

És az eredmény? A szerelem eget-földet rengető eufóriája pár hónaptól másfél-két évig is eltarthat, majd fokozatosan átadja a stafétát egy nyugodtabb, elmélyülő kötődésnek, amelynek kialakulását a testünkben az oxitocin, illetve a vazopresszin segíti. És hogy ezután mi történhet a párkapcsolattal? Ezerféle esemény, köztük olyanok, amelyeknek még a gondolatát is szeretnénk kizárni. Például a pár egyik tagja szerelembe esik, vagy megkíván valaki mást, és megcsalja a partnerét. A pár szétválik.
Ebben a cikkben most nem arra fókuszálunk, hogy miért alakulhat így egy párkapcsolat, hanem hogy hogyan történhet meg az, hogy miközben mélyen kötődünk valakihez, szerelembe esünk valaki mással. A nyugati kultúra hagyományos szerelemfelfogása szerint ez nem lehetséges, hiszen vagy szeretünk valakit, vagy nem, és egy új szerelem vagy megkívánás csak az előző végét jelentheti. Tehát, aki azt állítja, hogy kettőt szeret, az hazudik, éretlen vagy kötődésképtelen. Esetleg ezek mind együtt. És erre akkor is így reagálunk, ha egyébként tudjuk és tapasztaljuk, hogy a kezdeti eufória elmúlik és – jó esetben – átadja a helyét egy másfajta, szeretetteljes együttélésnek.
A modern agykutatási eredmények ez utóbbi tapasztalatot igazolják, de nem csupán lineáris folyamatként. Az agyunk ugyanis képes párhuzamosan több ember felé fordulni, és ennek csak az egyik formája az időben és biokémiailag meghatározott szerelem-szakasz. Ebből ezen a ponton két dolog következik:

• A szerelem elmúlik, de ez nem feltétlenül jelenti a kapcsolat végét.
• Semmilyen agykutatási eredmény nem ment fel az etikus és felelős viselkedés alól.

Amikor lefényképezték az őrülten szerelmes agyat

Helen Fisher antropológus egyike azoknak, akik a legtöbbet tudják a szerelem biológiájáról. Az utóbbi évtizedekre jellemző technikai haladás robbanásszerű fejlődésnek indította az agykutatást. Fisher és kollégái 1996-ban összetett vizsgálatba kezdtek, hogy jobban megértsék a szerelmes agy működését. (Ennek eredményeit a laikusoknak is megírta a magyarul szintén kiadott Miért szeretünk? című könyvében. A témáról több TEDTalkot is tartott.)
A kutatásban olyan férfiak és nők vettek részt, akik éppen halálosan szerelmesek voltak:

• éppen akkor estek boldog szerelembe;
• vagy pont azelőtt hagyták el őket;
• vagy azt állították, hogy hosszú házasság (a közös átlaguk 21 év volt) után is szerelmesek még egymásba.

A funkcionális mágneses rezonanciavizsgálat (fMRI) során a résztvevők agyáról készítettek felvételeket, miközben képeket mutattak nekik a kedvesükről, illetve egy számukra semleges emberről. A fotók között elterelő feladatot kaptak, hogy egyértelmű legyen, mikor van az agyuk élénk, és mikor nyugalmi állapotban.
A kutatási eredmények egyfelől arról győzték meg Fishert, hogy a szerelem nemcsak egy intenzív és bonyolult érzés, hanem annál elemibb: egy evolúciósan mélyen gyökerező hajtóerő (‘drive’). Konkrét fiziológiai szükséglet, amely udvarlásra ösztönöz, hogy megszerezzük a kiszemelt társat.
Ám Fisher eredményei szerint ráadásul a szerelem nem egyedül hat ránk, hanem a párválasztást és a szaporodást irányító három ősi folyamatunk egyike:

• A szexuális szenvedély arra ösztönöz, hogy keressük az egyesülést és kielégülést.
• A szerelem segít a sokból arra a bizonyos egyetlenre fókuszálni, így a párkeresésben értékes időt és energiát spórol meg.
• A szeretetteljes kötődés nyugalma, biztonsága hosszú távon a partnerhez kapcsol.

E cikk szempontjából az az érdekes, hogy ez a három agyi folyamat nem mindig működik egyszerre – akkor sem, ha a kultúránk ezt a verziót tartaná ideálisnak. Az életünk során viszont akár többször is megtapasztalhatjuk, érvel Fisher, hogy miközben mély kötődést érzünk egy hosszú távú partner iránt, közben szerelmet érzünk valaki más iránt, és szexuális késztetést vált ki belőlünk egy harmadik ember – ezek akár fiktív figurák is lehetnek egy könyvből vagy filmből.

Helen Fischer a Digital Life Design (DLD) konferencián, 2010. január 24-én.  A DLD egyesíti a digitális világ globális vezetőit és alkotóit. (Fotó: Johannes Simon / Getty Images / Hubert Burda Media)

Hogyan tovább, ha beüt a baj?

A hosszú távú, elkötelezett párkapcsolatok (legyen az élettársi kapcsolat vagy házasság) előbb vagy utóbb szükségszerűen elérkeznek kisebb-nagyobb krízisekhez. A közmondásos „jóban-rosszban együtt” arra is vonatkozik, hogy gyakran a rossz nem valamilyen külső körülményben ölt testet (pl. munkahely elvesztése vagy a világjárvány), hanem a párkapcsolatban fellépő problémában, hiányban. Például: szeretik egymást a felek, de már nem izgatják fel egymást, ellaposodott a szex. Vagy az egyik fél azon kapja magát, hogy romantikusan és/vagy szexuálisan lenyűgözi egy új kollégája, és ez zavarba hozza, hiszen nagyon szereti a házastársát/partnerét. Fel kell rúgni ezért az egész kapcsolatot? Nem feltétlenül, sőt.
Esther Perel belga pszichoterapeuta és párkapcsolati szakértő, A szeretkezés fogságban és az Affér szerzője még a megcsalás kapcsán is azt írja, hogy az azonnali válással az a gond, hogy nem hagy teret az emberi esendőségnek és a tévedésnek, amelyek pedig valamennyiünkre jellemzőek. És ugyanígy nem hagy teret a javításnak, a tanulásnak, a felépülésnek sem. 

Főleg, hogy szerinte a hosszú távú, elkötelezett kapcsolatok felé ma „eposzi méretű elvárásokat” támasztunk.

Egyszerre akarjuk a klasszikus családmodell minden értékét (biztonság, gyerek, anyagi javak, jó hírnév), és azt is, hogy a partnerünk legyen a legjobb barátunk, bizalmasunk, szeretőnk, terapeutánk. Azt akarjuk, hogy partnerünk izgalmas, szenvedélyes legyen, de azt is, hogy megbízhatóan és kiszámíthatóan viselkedjen. Mindezt pedig a növekvő átlagéletkor miatt hosszabban, mint valaha.
A párkapcsolati krízisek kezelésének mostanra tengernyi szakirodalma elérhető, és egyre többen fordulnak ilyenkor – nagyon helyesen – párterapeutához is. A cél persze az lenne, ha a nagy kríziseket vagy legalább a pusztító elmérgesedésüket meg tudnánk előzni. A pszichológusok ezzel kapcsolatban nem győzik hangsúlyozni, hogy bármilyen emberi kapcsolat, így a párkapcsolatok egészséges működésében is mennyire elemien fontos a kölcsönösen őszinte és tiszteletteljes kommunikáció, az építő konfliktuskezelés, az önismeret – és a sok-sok belefektetett munka. Hiszen a kapcsolataink nem maguktól vagy varázsütésre lesznek és maradnak jók.
Ebben a munkában is sokat segíthet, ha kicsit ismerkedünk az agyunk működésével. A kríziseket megelőző vagy a terápiát kiegészítő tippek egyik visszatérő eleme, hogy csináljunk együtt új, izgalmas (és persze jó) dolgokat. A szinte klisészerűen elkoptatott tanácsnak viszont konkrét biokémiai alapja van.
Kísérletekben már a kilencvenes években bizonyították, hogy az izgalmas élmények fellobbanthatják a vonzalom lángját. Helen Fisher szerint ez azért lehetséges, mert a legtöbbünknek még a biztonságos szintű veszély is (amit izgalmasnak élünk meg) újdonságot jelent. Az újdonság pedig emeli az agyunkban a szerelemmel összefüggő hormon, a dopamin szintjét.

A nyitás előnyei és veszélyei

Az elmúlt években egyre több szó esik arról, hogy egy hosszú távú, elkötelezett párkapcsolatot nem csak monogám módon lehet megélni. És úgy tűnik, az agyunk működése ezt lehetővé is teszi. Sem a nyitott kapcsolat, sem a poliamoria nem új a kultúránkban, de mostanában szabadabban lehet róla beszélni, mint eddig valaha.
A nyitott kapcsolat/házasság azt jelenti, hogy a felek kölcsönösen megegyeznek abban, hogy nemcsak egymással, hanem másokkal is szexelhetnek. Ez a szabadság viszont csak a szexuális életre korlátozódik, romantikus érzelmekről szó sem lehet.
Az agyunk persze gondolhatja ezt másként. Fisher szerint a „laza szex” gyakran nem is olyan „laza”, az orgazmussal ugyanis kapunk egy jókora dopaminlöketet, továbbá oxitocin és vazopresszin is felszabadul, amik a hosszabb távú kötődést kezdik felépíteni. Emiatt esik meg, hogy alkalmi szexpartnerek beleszerelmesednek egymásba.
Mivel sok félreértés övezi, a poliamoriáról Rekvényi Katalin szexuálpszichológust kérdeztük. A poliamoria, magyarul többszerelműség, etikus nonmonogámia, amikor valaki egynél több személlyel is fenntart intim érzelmi és/vagy szexuális kapcsolatot. A poliamor kapcsolatok alapja, hogy minden fél tud mindenkiről, és minden fél önként hozzájárul ehhez a típusú kapcsolathoz. – A legtöbb házasság egy új szerelem miatt ér véget. A polik viszont az idealizálás helyett arra fókuszálnak, hogy az új szerelem olyan, mint egy bedrogozott, beszűkült tudatállapot, amikor teljesen a másik tölti ki a világunkat. Ezt jó megélni, de mivel a szerelem elmúlik, nem szerencsés csak erre alapozni a közös életet – mondja Rekvényi Katalin. Szerinte a poliamor kapcsolat ezért nem a monogámia alternatívája, (aki monogám beállítottságú, nem is tudja magára erőltetni), hanem a megcsalásé, az elhagyásé, a sorozatos válásoké. Ugyanígy, a poliamoria arra sem alkalmas, hogy a már megromlott, elhidegült házasságot helyrehozza. – Tipikus példa a poliamor életre, hogy egy pár az egyetemen egymásba szeretett, összeházasodott, gyerekeik lettek. Tíz-tizenöt év múlva mély, baráti szeretettel kötődnek egymáshoz, amikor egyik vagy másik (vagy mindketten) valami másra is vágyni kezd szexuálisan vagy szerelmesek lesznek. Attól lesz poliamor a kapcsolat, hogy megengedik egymásnak, hogy ezt egy harmadik féllel megélje a párjuk, és közben arra fókuszálnak, hogy megmaradjon a báziskapcsolatban a számukra értékes, stabil kötődés, az elkötelezett szeretet. – Ez természetesen nem egyszerű. Rekvényi szerint a poliamor beállítottságú emberek is küzdenek például a féltékenységgel, csak más rá a keretrendszerük, amely segít nekik kezelni ezt.
A poliamoriával kapcsolatban gyakran felmerül a kötődésképtelenség vádja, ám az ezzel kapcsolatos, több ezer embert vizsgáló kutatások kizárták a személyiség- és a kötődészavarokat. – Az nem poliamoria, hogy valaki járogat ezzel-azzal, de egyik felé sem elkötelezett – mondja Rekvényi. Ami viszont kiderült, hogy ez valóban személyiségtípus kérdése: a poliamor emberekre kisgyerekkortól jellemző, hogy kiugróan magas a szenzoros élménykeresési faktoruk, azaz magas az az ingermennyiség, amelyben jól érzik magukat. A poliamor kapcsolatokat a monogámokkal összevetve pedig arra az eredményre jutottak, hogy önmagában egyik sem tartósabb a másiknál, tehát nem a kapcsolat fajtája, hanem a működtetésének minősége a döntő: az érett konfliktuskezelés, a kommunikáció és az önismeret. Rekvényi szerint a poliamor kapcsolatokhoz önálló személyiség kell, amely sem érzelmileg, sem egzisztenciálisan nem függ a másiktól. Ahhoz pedig, hogy valóban etikusan működjön, sok egyeztetésre van szükség, sok közös és egyéni belső munkát kell belefektetni.

(Kiemelt kép: Unsplash)