Mit ér, ha? – zenés női varieté a mulandóságról

Feuer Yvette (Fotó: Halász László)

– A válság hullámokban tör rám. Arra gondoltam, hogy azok az érzések, amelyek így jönnek-mennek, talán sokakat érinthetnek – meséli Feuer Yvette színésznő, színházi alkotó, a Láthatáron Csoport nevű független színház alapítója, miként érlelődött benne annak ötlete, hogy a negyvenes-ötvenes éveiket taposó nők problémáiról létre kellene jönnie egy keserédes darabnak. Yvette úgy véli, ez nagyon összetett időszak az ember életében. – Az életközepi válságban kérdéseket teszünk fel magunknak, de nagyon nem mindegy, hogy ezekre a kérdésekre milyen válaszokat adunk, hiszen ezek meghatározzák, milyen időskor vár ránk. Bizonyos döntések meghozásához ugyanis ebben az életszakaszban adódik az utolsó esély. Van ismerősöm, aki egy 30 éves házasságból szállt ki 55 évesen. A gyerekei felnőttek, ő pedig elköltözött a férjétől, hogy egyedül élhessen. Ugyanakkor ez az időszak az, amikor a szakmánkkal kapcsolatban is kérdéseket teszünk fel magunknak, hiszen az utolsó pillanatban vagyunk, hogy pályát módosítsunk. Ez az a kor, amikor még megtehetünk olyan dolgokat, amelyek hatással lesznek arra, milyen lesz az életminőségünk a következő években. Csakhogy ezek a súlyos kérdések ijesztőek is. Ahogy az is, hogy ezekben az éveinkben világossá válik, hogy végleg magunk mögött hagytuk az ifjúságunk boldog öntudatlanságát – mondja.
Az intenzív személyes élmények Feuer Yvettet arra sarkallták, hogy megossza ötletét a hozzá hasonló cipőben járó alkotótársaival. Általuk formálódik a darab, amelynek még számos eleme bizonytalan, csupán az biztos, hogy a műfaja varieté lesz. – Amellett, hogy sírós-nevetős lesz ez az előadás, az is fontos, hogy játékosság is jellemezze, mert szeretnénk, ha a művészi élmény egyben felszabadító, és így akár terápiás hatású is lenne – teszi hozzá Feuer Yvette.

Darabpróba: Ki vagyok én, ha már nem vagyok vonzó, fiatal nő?

Hogyan lesz e képlékeny ötletből darab? A nőklapja.hu bepillantást nyerhetett az első, ötletelő „próbába”, ahol a leendő mű dramaturgja és rendezője beszélgettek arról, milyen problémákat vessen fel, kiket szólítson meg a szöveg, milyen eszközökkel közelítsen az életközepi válság női oldalához, egyáltalán: milyen a középkorú nők helyzete.

– Szeretném, ha ez az egész örömet is adna miközben mélyre megy. Szeretnék nevettetni. Annyira sok dolog van, ami nyomasztó, ez a darab legalább ne legyen az! Tudom, hogy a téma mögött a halál, az elmúlás kérdését feszegetjük, de vágyom arra, hogy ezt úgy tudjuk megragadni, ahogy a civil életünkben nem. Azaz röhögjünk rajta! – kezdte bevezetőjében Yvette az első megbeszélésen.
– Az életközepi válságnak igenis van groteszk oldala is, nem csak sötét. Ha akarom, vicces, ha akarom, tragikus, adja magát a tragikomédia – vette át a szót Romankovics Edit író, rendező, színházi nevelési szakember, kiemelve, hogy a felszabadulás nem csak úgy jöhet el, hogy nem érintjük a téma sötét oldalát. Épp ellenkezőleg!

Tudnunk kell kiőrjöngeni magunkból azt a sok dühöt, ami ezzel kapcsolatban mindannyiunkban ott van

– teszi hozzá.

A humor és a sötét oldal együttes megjelenítése kapcsán Zsigó Anna író-dramaturg, a darab vázának megalkotásához meghívott harmadik alkotótárs azt vetette fel, vajon kinek szól a darab. Szerinte jó lenne, ha minél többen kapcsolódni tudnának a mondandóhoz, akár még a húszéves fiúk is. – Ezért nem kerülhető meg a halál témája. Ehhez egy húszéves is tud csatlakozni. Az élet legnehezebb oldala, hogy meg kell halni, ez mindenkit nyomaszt – szólt közbe Eda, aki példaként említette, hogy felolvasott egy témába vágó Kis Judit Ágnes verset a 14 és 18 éves fiainak, amely a női megroggyanásról szólt, és tudtak nevetni, tehát igenis, lehetséges a kapcsolódás. (Kis Judit Ágnes költőt is felkérték az alkotók az előadásban való közreműködésre – a szerk.) Már csak azért is meg lehet a kamaszokat szólítani, mert valószínűleg középkorú anyákkal élnek együtt.

Eda, Yvette és Anna – online megbeszélésen áll össze egy darab a karantén idején.

Abban mindhárman egyetértettek, hogy nem szabad a felszínes, testi tüneteket ecsetelő „hüvelyszárazság” irányába elmenni. – Miket beszélsz? Ilyen nincs is! Ezeket kizárom a tudatomból – mondta Yvette nevetve. Aztán komolyra fordította a szót. Szerinte a testi tüneteket mégis bele kell valahogy szőni az előadásba, mert azok által lehet megvilágítani, hogy „az élet véges sztori”. – A fogamzóképesség is elmúlik. Amíg ez az idő nem közeleg, az embernek eszébe sem jut, hogy halandó. Persze az eszével tudja, de mégis, annyira távolinak tűnik. Én a mai napig nem tudom feldolgozni, hogy egyszer elhagyom, „ifjúságom, e zöld vadont” – fejtegette József Attilát idézve Yvette.
A próba résztvevői megállapították, hogy vannak fantasztikusan kinéző ötvenes nők, ami felszabadítóan hathat erre a korosztályra. És az ötletelés e pontján elérkeztek az egyik legnehezebben kommunikálható részhez, a külső megváltozásához.

– Sok nő élménye, hogy fénytelenné válik, amikor belép ebbe a korba. Ennek vannak külső jegyei. Elveszítem a vonzerőmet. 

Fel kell tennem magamnak azt a kérdést, ki vagyok én azon kívül, hogy szép vagyok? Sokkal erőteljesebben merül fel ez a kérdés, mint húszévesen, bár akkor is fontos lenne választ adnunk rá. Mi van, ha ötvenévesen nem vagyok már annyira szép? Mi marad a szépség helyett? – tette fel a kérdést Eda, visszautalva arra, hogy a szembenézés mennyire fontos ahhoz, hogy ne a depresszió és az elhagyatottság érzése kerekedjen felül az ötvenes évek rövid szakaszát követő időskorban. Eda hangsúlyozta, mennyire fontos felerősíteni magunkban azt a tudatot, hogy kompetens, valamiben tehetséges nők vagyunk. – A kompetencia érzése nem a külsőn múlik, harmonikus időskort élhetsz meg, ha ezt megerősíted magadban. Mit értem eddig el? Akár a szakmámban, akár más területen. Ennek megerősítése a kulcskérdés, mert az az érzés, hogy már nem vagyok olyan fasza csaj, és mint nőt, már nem néznek meg annyian, nagyon nyomasztó tud lenni – fűzte hozzá, s ezt Feuer Yvette érdekes szemponttal egészítette ki: a karanténban ez a szépség-elvárás mintha jelentőségét veszítette volna a mindennapokban. Eda leszögezte: a darabban őszintén kell beszélni arról, hogy ez a kor a változásról szól, s már nem olyan az ember, mint húszévesen.

Ha van mit elveszíteni, volt valamid

– Sokszor keresem magamban, hol van a 25 éves Eda. Egy ideig a gyerekeimben élem meg a saját fiatalságom. De ahogy nőnek, a fiatalságomat az ő kiskoruk elmúlásával is keresem. Hol van a 3 éves fiam? Sírni tudnék, hogy nem tudom már magamhoz ölelni úgy, nem fut oda hozzám, mint amikor még annyi idős volt.

Romankovics Eda (Fotó: Láthatáron Csoport)

Mintha gyászolnék, olyan veszteség érzés tör rám. Az élet folyamatos veszteségsorozat, és a végén mindent elveszítünk. De valahogy úgy kell megközelíteni, hogy ha van mit elveszíteni, akkor volt valamid – mondta Eda. A beszélgetés rávilágított arra a tanulságra is, ami a középkort elérve látszik igazán: mennyire sokat foglalkozunk a külsőnkkel, és a legszebb éveinket is megbéklyózza a szépségért való állandó küzdelem. Fogyózunk, zsírpárnákkal küzdünk, mindenfélét meg akarunk változtatni magunkon – vajon mi végre? E ponton Yvette újabb szempontot dobott be: mi van, ha ebben az érzékeny életszakaszban valakit a férje is bánt? Záporoznak rá a „hogy nézel ki?”, „fogyózzál!”, „lóg a melled, mint a vizsla füle, mikor csináltatod meg?” és az ehhez hasonló beszólások. Zsigó Anna író-dramaturg vette át a szót. Azt mondta, sok nő kap ehhez hasonló „poénokat”, amelyek mögött az emberi otrombaság áll. Azt javasolta, külön megbeszélésen döntsék el, hogy a testi változásokkal összefüggő szorongásokból mi kerüljön a darabba, mert ezt sokkal mélyebben kell átgondolni. Fontos, hogy az előadásban pontosan, érthetően jelenjenek meg a külsővel kapcsolatos közlések, például az, hogy honnan érkeznek a szépség-elvárások, kívülről vagy belülről? Ha kívülről, ki diktál? Ki tudja, honnan erednek ezek az elvárások?

– Egyszer, pár éve, Frances McDormand (amerikai színésznő – a szerk.) átvett egy díjat. Azzal volt tele a sajtó, hogy nem volt rajta smink – fűzte hozzá Anna. Ennek kapcsán merült fel, hogy mennyire szétszedett a sajtó egy másik hollywoodi sztárt, Keanu Reeves filmszínészt, akinek képzőművész felesége ősz hajjal, korát felvállalva „merészkedett” megjelenni egy partin. – Nem egy Jennifer Lopez – állapították meg egyöntetűen, aki viszont éppen ellenkezője Reeves feleségének: az ötvenéves színésznő-énekes napi több óra erősítéssel, tudatos táplálkozással, plasztikai sebésszel üzent hadat az időnek, és úgy néz ki, mint egy korai harmincas.
Ez átalakította az ötletelést, Yvette és Eda azon tűnődtek, ezt a kettősséget hogyan lehetne a színpadon ábrázolni.

– Indulhatna az előadás egy dögös tánccal. Ami egy kicsit önreflexió arra, mennyire sok munka van abban, hogy jól nézzünk ki.

Végignyomunk egy showtáncot, majd a forgószínpad befordul, és a közönségnek láthatóvá válik, ahogy a színésznők az öltözőben kiengednek. Van, aki összeesik, van, aki a szívét fogja – villant fel egy elképzelt jelenetet Eda a darabból, ami az egész kérdéskört humorba ágyazva keretezheti. Ez azért is érdekes megközelítés, mert a színházban a szépség kérdése extra csavart is kap, s amikor a színészek kamera előtt dolgoznak, lényegében tárgyiasul a testük, a szépségük, emiatt számukra hatványozottan nyomasztó az idő múlása és az a kérdés: ki vagyok én, ha éppen nem játszom a színpadon? Persze ezek még mind-mind csak ötletek, még sok-sok beszélgetésből formálódnak majd a végleges jelenet.

Alida Bevk és Feuer Yvette A megmentő című előadás egyik jelenetében. (Fotó: Reviczky Zsolt)

Annának eszébe jutott, mennyiszer halljuk a mindennapi beszélgetéseinkben, hogy „már ötvenes az a nő, mégis milyen jól néz ki”. – Ez zavaros szerepelvárásról árulkodik, már nem húszéves az illető, akiről beszélünk, már elvileg a nőiségét lassan maga mögött hagyja, de ahhoz képest úgy illetjük, hogy jól néz ki – mutatott rá e hétköznapi szófordulat abszurditására. Ugyanakkor, ha valaki nem felel meg az elképzelt ideának, például azért, mert durván sminkeli magát vagy túl harsányan öltözködik, akkor már azzal sajnáljuk le, hogy „szegény, elfelejtette, hogy már nem húsz éves”. – Azért ebben van valami riasztó. A külvilágból érkező elvárások így gátolják önmagunk kiáramlását, és nagyon erősnek kell lennünk ahhoz, hogy a beszólogatásoktól ne fogjunk padlót – válaszolt erre a felvetésre Yvette.

Mindhárman úgy vélték, hogy a születendő darab egyik központi témája az önbecsülés lesz, annak a kérdésnek a feszegetésével, hogy „ki vagyok én, ha már nem vagyok vonzó, fiatal nő?”. Yvette úgy látja a hasonló korú ismerősein, hogy az a nő, akinek önbecsülésből kevés jutott, annak ötvenen túl még kevesebb adatik. És általában, a szépségért való küzdelem sok nőben fiatalon is aláássa az önbecsülés megszilárdulását. – Ha mi a darabban azt mutatjuk a közönségnek, hogy elfogadjuk a korunkat és vele együtt azt is, ahogy kinézünk, azzal hitelesen képviseljük azt a gondolatot, hogy „örülj annak, amid van, amíg lehet”. Ez lehet a célja az előadásnak – összegezte gondolatait Yvette az ötletelés végére. – Sőt! Meg tudjuk mutatni az előnyeit is a korunknak! Ötvenesen az ember már nem akar állandóan mindenkinek megfelelni, ez egy felszabadító érzés. Sok dolgot képesek vagyunk elengedni, amelyekért nem is éri meg idegeskedni. Átlátunk helyzeteket, pontosan felismerjük a környezetünkben, ki, hol csapja be saját magát, hogyan játssza meg magát – tette hozzá végül Eda.

(Kiemelt kép: Feuer Yvette és Rába Roland a Hagyaték című előadásban. Fotó: Reviczky Zsolt)