Volt egyszer egy város, és annak egy ura, aki már-már emberfeletti erővel bírt. Csakhogy ez az úr nem volt jó uralkodó, az arroganciája a pusztulás határára sodorta a birodalmát. Ekkor egy vándor érkezett a városba, aki párviadalra hívta az uralkodót. Próbálták erősen, de nem tudták legyőzni egymást. Így hát a vándor és az uralkodó életre szóló barátságot kötött, ami az uralkodón is rajta hagyta a nyomát, mert egyre jobb emberré vált a barátság által.
A fenti történet nem a legújabb szuperhősös blockbuster összefoglalója, hanem a sumér Gilgames-eposz felütése, amely még hosszan ecseteli a két főhős, Gilgames király és barátja, Enkidu kalandjait. Mai tudásunk szerint ez az emberiség legrégebbi fennmaradt epikus műve. Ám hiába több mint négyezer éves a történet, máig népszerű elemekkel és fordulatokkal van tele – elég csak arra gondolni, hányszor látjuk filmekben és sorozatokban, hogy a kezdeti riválisokból elválaszthatatlan barátok lesznek, akik akár egymás személyiségfejlődését is elősegítik.
Az ilyen motívumok nemcsak azért izgalmasak, mert több ezer éven keresztül utaznak az emberiség történeteiben (mítoszokban, népmesékben, később drámákban, regényekben, filmekben, sorozatokban), hanem azért is, mert egy egészen határozott történetéhségről árulkodnak. Úgy tűnik, az emberi faj teljesen rácsavarodott a történetekre. De vajon miért?
Manapság egy átlagos felnőtt nem kevesebb, mint a napja 6 %-át azzal tölti, hogy különböző felületeken – legyen az könyv vagy képernyő – történeteket fogyaszt. A Netflix és más streamingszolgáltatók diadalmenete felületesen szemlélve akár a modern ember hedonizmusának egy újabb bizonyítéka is lehetne.
Csakhogy evolúciós szempontból elképesztően drága lett volna csupán azért fenntartani a történetéhséget, mert a jó sztorik szórakoztatnak minket. Ráadásul, ha belegondolunk, a történetek tényleg sokszorosan átszövik a gondolkodásunkat: családi anekdotákat mesélünk, pletykálunk, és a saját életünk eseményeit is történetbe rendezve tartjuk számon, sőt, a közös narratíváink kiváló alapul szolgálhatnak egy-egy politikai kampánynak is. Ezt a történetéhséget felismerve a kutatók elkezdték keresni, mit profitálunk a történetekből.
Az egyik megközelítés szerint a történetmondás (storytelling) egy olyan kognitív játék, amely edzi az elménket azáltal, hogy különböző szituációkat és viselkedési stratégiákat képzelünk el – különös tekintettel azokra az élethelyzetekre, amikor más emberekkel kell együttműködünk. „(A történetmondás) a többi emberről tanít minket, és az empátiát gyakoroltatja velünk” – mondja Joseph Carroll professzor, az Evolutionary Studies in Imaginative Culture folyóirat főszerkesztője. Az elmúlt évtizedek agykutatási eredményei megerősítik a pszichológusok, irodalmárok, szociológusok feltételezéseit: amikor történetet olvasunk vagy hallunk, akkor többek között az agy olyan területei is aktiválódnak, amelyek a szociális vagy az érzelmi folyamatainkért felelősek. És a történetfogyasztás nem is marad következmények nélkül. Például minél több történetet olvas valaki, annál empatikusabb lesz másokkal.
Egy történetmesélő lény: az ember
Bár ma már nem hallgatunk olyan gyakran mesemondókat, mint rég, a történetmesélés fő funkciói még mindig ugyanazok, mint hajdanán:
- értéket közvetít,
- tapasztalatot ad át,
- közösséget épít.
Az első kettő egyszerűen megragadható a saját életünkből is. A történetekből – főleg, ha többet is ismerünk az adott kultúrkörből – elég jól ki lehet hámozni, hogy mi érték, mi erény, mi hiba, mi megbocsáthatatlan számukra.
Az agyunk számára egy történet gazdagabb információtartalommal bír, ezért jobban tudunk vele információkat átadni, mint olyan nyers adatokkal, amilyen egy számsor
– mondja Benczúr Lilla, klinikai szakpszichológus és meseterapeuta a nőklapja.hu-nak. Csak egy konkrét példa: a legtöbben valószínűleg inkább arra a sztorira emlékszünk történelemből, hogy Hunyadi Mátyás királlyá választásakor a katonák és a köznemesek a befagyott Duna jegére vonultak és egyre hangosabban kiabálták, hogy Mátyást!, Mátyást! – mint arra, hogy ez 1458. január 24-én történt.
Az, hogy a tapasztalatainkat történetek formájában adjuk tovább, talán az egyik legalapvetőbb élményünk a történetmesélésről. Így figyelmeztetünk másokat egy nehéz helyzetre, de ezzel készítenek fel minket a szüleink, nagyszüleink is egy várható élethelyzetre: velük ez vagy az úgy történt, hogy…
A családi történetek és legendáriumok különösen izgalmasak, mert átvezetnek a harmadik funkció felé: fontos részei a közösségteremtésnek és az identitásképzésnek is. Hiszen egy nép vagy bármely más csoport is történetbe foglalja, kik ők, honnan jöttek, miért tartoznak össze.
A generációról generációra öröklődő történetekből gyakran elvesznek az igazából irreleváns kis részletek. A sztori viszont koherens marad, mert a későbbi generációk a hiányzó elemeket kipótolják a saját logikájuk szerint. Így születhettek azok az átlagemberről szóló mesék, adomák, anekdoták, amelyek eredete a múltba vész, és már nem is lehet biztosan tudni, hogy tényleg megtörténtek-e konkrét személlyel. Vagyis nem a konkrétum az igazán lényeges, hanem az, hogy a történet összekapcsol a múlttal, az adott kultúra, közösség szellemi örökségével.
A történetekn viszont nemcsak az értékek és tapasztalatok átadásával teremtenek közösséget, hanem egészen direkt, biokémiai módon azáltal is, hogy egy érzékletesen, jól elmondott sztori (legyen az élőszó vagy egy különösen izgalmas film, ami berántott) beindítja az agyunkban az oxitocintermelést. Ez az a hormon, amely kialakítja a kötődésünket másokhoz, és együttműködést ösztönöz velük. Ha pedig valami érzelmileg megmozgat a történetben, akkor az amygdalából egy másik hormon, a dopamin szabadul fel, aminek hatására fókuszáltabbak leszünk, és alaposabban fel is dolgozzuk a hallottakat/látottakat.
Úgy is mondhatnánk, hogy egy jó sztori valósággal berobbantja az agyunkat.
Miért nem menekülünk el, amikor a moziban támad a tigris?
Van az az érzés, amikor a moziban érezzük a széket, érzékeljük, hogy többen is ülnek körülöttünk, és ha elzsibbad a lábunk, akkor persze megmozdítjuk, de egyébként egészen beleolvadunk a filmbe. Sodor magával, együtt izgulunk a főszereplővel, vagy egy mellékszereplővel… vagy az ellenféllel. És ehhez az érzéshez már annyira hozzászoktunk, hogy fel sem tűnik: a testünk az izgatottság, félelem, öröm valódi reakcióit produkálja, miközben tudjuk, hogy amit látunk, az egy fiktív eseménysor.
Ez az azonosulás tulajdonképpen lenyűgöző jelenség, akkor jön létre, ha egy történet elég hosszan és intenzíven leköti a figyelmünket. De hogyan működik?
Boldizsár Ildikó mesekutató megfogalmazása szerint „az ember genetikailag kódolt történetéhséggel születik”, ehhez pedig már magzati korban kialakul az agyunkban az előhuzalozottság a tükörneuronok által. A tükörneuronokat véletlenül fedezték fel az 1990-es években, és ez jelentősen hozzájárult ahhoz, amit ma a tanulási folyamatainkról vagy az empátiáról, az együttérzésről tudunk – nem is beszélve a történetéhségünkről.
A tükörneuronok olyan idegsejtek az agyunkban, amelyek akkor is aktívak, amikor cselekvést végzünk, de akkor is, ha azt látjuk, hogy valaki valamit csinál. Tehát akkor is, ha én futok, de akkor is, ha valaki mást látok futni.
A kutatók szerint a tükörneuronok az utánzás képessége által nemcsak a tanulásban segítenek nekünk, de abban is alapot biztosítanak, hogy megértsük, mi játszódhat le éppen egy másik emberben.
Amikor egy barátunk az elképesztő vagy megrázó kalandjáról mesél, olvasás közben vagy a moziban, ha beleképzeljük magunkat a helyzetbe, a tükörneuronok dolgoznak.
De miért nem pattanunk fel és rohanunk el, ha a vásznon azt látjuk, hogy a főhőst üldözi egy tigris, és mi már annyira azonosultunk a szereplővel, hogy még a szívünk is kalapál az izgalomtól? Az agyunk érzékeny szabályozó rendszerében erre is van megoldás, a mediális prefrontális kéreg, ami – más agyterületekkel együtt, finom összehangoltságban – integrálja az érzéseinket, a történet relevanciáját és monitorozza a saját testválaszainkat is. Ez teszi lehetővé, hogy különbséget tegyünk fikció és valóság között a történet hallgatása során, bármennyire bevonódunk is, magyarázza Benczúr Lilla.
Ha mindennek az evolúciós hasznát nézzük, akkor egy-egy ilyen azonosulás egyfajta belső szimuláció is, ami a túlélést szolgálja. Mint amikor a tűz körül a vadászok elmesélték, hogyan ejtették el a vadat, vagy a harcosok azt, hogy milyen stratégiával győzték le az ellenséget – és a hallgatóságuk velük volt a történetben, elképzelték, tanultak belőle. Mindeközben a hormonális hatások miatt a közösség érzete is erősödött bennük, az újra és újra érzékletesen elmondott és végigizgult történetek pedig a csoport közös identitását is felépítették.
Egy jól elmondott történet transzba ejt és gyógyít
Aki látott már hatásos beszédet vagy megnézett egy-egy TEDTalkot, tapasztalhatta, hogy a sikeres retorika mennyire támaszkodik a történetek erejére. Amikor a hallgatóságot megragadja a történet, összekapcsolódnak a beszélővel: a tükrözés miatt konkrétan ugyanazok az agyi területek válnak aktívvá az előadóban és a közönségében is.
De egy jól elmondott történet még ennél is többet tud: egyre többen kutatják a történethallgatási transz (storytelling trance) jelenségét, amely az élőszóban elmondott történetek sajátja. „Ha jó a mesemondó és megfelelőek a körülmények, akkor a bevonódással nagyon koncentrált és intenzív figyelmi tudatállapot alakul ki” – mondja Benczúr Lilla. Ennek külső jegyei, hogy az arc kifejezéstelenné válik, a történethallgató látszólag fókuszálatlanul bambul, a pupilla kitágul, a szem csillog, megszűnik a mocorgás, lelassul a légzés. Az agyban is változások történnek, egyensúlyba kerül a két agyfélteke aktivitása, a külső látvány helyett egyre inkább a belső képek dominálnak. Lehet érezni megfigyelőként is, hogy ez más, mint a normál, éber tudatállapot.
A történethallgatási transz hatására csökken a feszültség és a szorongás, és növekszik az életerő, az életkedv.
Ha ennyire mélyen hatnak ránk a történetek, érdemes akár megfordítani ezt a megközelítést. Mi van, ha nemcsak arról van szó, hogy az emberi faj érzékeny a történetekre, hanem a történetben létezés az emberi agy alapvető üzemmódja?
Lewis Mehl-Madrona amerikai pszichiáter, aki évtizedek óta vizsgálja a történetek gyógyító erejét, 2011-ben publikálta azt a vizsgálatot, amely szerint a narratív mód lehet az agyunk alapjárata. Mehl-Madrona és csapata ugyanis azt találta, hogy a történetek megértésében aktív agyterületek (főként a jobb agyfélteke, precuneus, hátulsó cinguláris kéreg, mediális prefrontális kéreg, frontális pólus, a parieto-occipitális régió) a funkcionális mágneses rezonanciavizsgálat (fMRI) felvételein spontán aktivitást mutattak, amikor az agy alapjáraton (idle mode) működött. Mehl-Madrona szerint ez arról árulkodik, hogy amikor éppen nem csinálunk semmit, csak úgy vagyunk, akkor az agyunk valószínűleg apró történeteket, narratív szilánkokat, képeket idéz fel és játszik le újra.
Hogy a történetek gyógyító erejűek, azt nemcsak a modern tudomány fedezi fel, ott van a népek hagyományában is, szerte a Földön. Nyugat-Afrikában például, ha a faluban valaki beteg lesz, a gyógyító elmegy hozzá, és először feltesz három kérdést:
„Mikor énekeltél utoljára? Mikor táncoltál utoljára? Mikor mondtál el utoljára egy történetet?”
(Illusztráció: Borzas Kata)
