Az Edward Norton alakította szereplő a Harcosok klubja című filmben hosszasan monologizált az Ikeás fészekrakó ösztönről: azt mondja rabszolgája lett ennek az ösztönnek és mindent meg kellett vennie, ami tetszett neki az aktuális katalógusból, mondván, hogy fontos kérdés, hogy „milyen étkészlet az, ami őt személyként meghatározza”. Az 1999-es film üzenete végül egy totalitárius támadás volt a teljes társadalom ellen, mely fészket rak és fogyaszt, miközben szellemi ürességben él.
Alain de Botton, svájci író-filozófus kevésbé sarkosan látja a lakberendezés pszichológiáját, de szintén a menekülés, illetve jobb esetben az identitás megerősítésének eszközeként tekint rá. Úgy gondolja, hogy az otthon kialakítása meghatározó és sok mögöttes mentális és érzelmi tartalommal kitöltött folyamat.
Ebben igaza lehet: utoljára a kijárási korlátozás kezdetekor költöztem, és az Ikea persze zárva volt, így a közösségi oldalakon kerestem új bútorokat és kiegészítőket az új helyemre. Fontosnak és főképp sürgősnek éreztem, hogy minden meglegyen, ami kell ahhoz, hogy otthonosan érezzem magam. Racionális magyarázata ugyanakkor nem igazán van annak, hogy miért olyan fontos, hogy sajátkezűleg hozzak el egy fehér kanapét Érdről a nagybátyám segítségével, vagy hogy körözzek a banknegyedben egy antik szék után. A meglevő bútoraimmal bőven kivárhattam volna a kijárási korlátozás végét. De voltaképpen mitől érzi az ember otthonosan magát?

Saját templomunk

De Botton az építészetből indul ki, amikor az egyes emberek lakásáról beszél. Egy adott kor jellemző építészeti stílusa mindig kifejezi, hogy mire vágyik egy társadalom, vagy annak egy csoportja. Manapság például divatos hipermodern, de mégis historizáló stílusú házakat építtetni a világ minden táján, mert az emberiségnek kezd terhessé válni a saját maga által előállított, ridegnek tűnő modern civilizáció. A historizáló házak menekülési lehetőséget adnak a technika okozta zűrzavarból, legalábbis látszólag, hiszen azok is tele vannak számítógépekkel, Pad-ekkel és hasonlóakkal.

Az otthon, akárcsak a városok, ezernyi dolog, ez esetben például bútorok, szőnyegek, dísztárgyak egyedülálló konstellációja, mely ugyanolyan módon kifejező, mint az egyes korok építészeti stílusa, csak személyes, és nem társadalmi szinten valósul meg.

Érdekes dolog, hogy a legtöbb embernek, bármilyen szép helyen is tartózkodik, egy idő után honvágya lesz, még akkor is, ha az otthona jóval kevésbé tenne jó benyomást egy külső szemlélőre, mint mondjuk a szálloda, ahonnan a honvágyat érzi. Ezt fejezi ki az a szólás is, hogy „mindenhol jó, de a legjobb otthon”. Emögött az irdatlan közhely mögött az bújik meg de Botton szerint, hogy azért kell néha hazamennünk, hogy emlékezzünk rá, hogy valójában kik vagyunk.
Ezek szerint az otthonnak emlékeztető funkciója van: az identitásunkat erősítjük meg segítségével az anyagi világban. Ez hasonlóan működik, mint például a fontos ékszerek viselése, vagy akár a tetoválások, melyekkel szintén materiális szinten tesszük megfoghatóvá magunknak a saját identitásunkat. Nyilván egy tetoválás közvetlenebb képet mutat rólunk, mint egy antik rézlámpa, de a gondolatmenet teljesen követhető: az, hogy mit veszünk meg az otthonunkba, bizonyos tulajdonságainkat reprezentálja. Ha csak arra gondolunk, hogy például miért áll jó néhány család lakásában annak ellenére zongora, hogy már rég nem él az, aki tudott játszani rajta, akkor láthatjuk, hogy a tárgyak elhelyezése közel sem racionális. A zongora gyakran a polgári létmódot igyekszik tárgyi szinten megjeleníteni a családok fiatalabb tagjai számára.
De Botton úgy fogalmaz (parafrázis), hogy az otthon a templom, amit saját magunknak emelünk, hogy ahogyan a valódi templomok megtestesítik az Isten különféle tulajdonságait, a saját otthonunk minket testesíthessen meg.

Plüssmaci és varrógép

Talán ezért van az, hogy sokunknak fejfájást okoz kiválasztani akárcsak egy szőnyeget is, és ha van rá mód, időnként lecseréljük egy másikra, ami jobb érzést okoz. Ezt persze befolyásolja az aktuális lakberendezési divat is, de a trendek követése önmagában is sokat elmond rólunk, nevezetesen azt, hogy milyen szinten és a társadalom mely csoportjaihoz kívánunk idomulni. Most például sokan festetik a falakat greige-re, és ez pont annyira lesz felismerhetően 2020-as évek néhány évtized múlva, mint a hatvanas évek narancssárga-barna, vagy a kilencvenes évek lila-zöld színkombinációi. Hiába gyakorolnak azonban hatást ezek a trendek, egy adott időben nagyon is különbözőnek tűnnek a különböző emberek otthonai, mert a trendelemeken átsiklik a szemünk, ha a másik ember környezetét mérjük fel.
Amit azonnal észreveszünk, az a plüssmaci a felnőtt ember kanapéján, vagy a Singer varrógép, amit íróasztalnak használ. Nálam, amíg nem döntöttem a kijárási korlátozás miatt a teljesen eklektikus stílus mellett, az Ikeás dolgok között mindig ott állt egy szecessziós stílusban faragott bőrülőkés szék. Nem illett semmihez, túl nagy volt, de a végsőkig ragaszkodtam hozzá, amíg az öcsém az említett költözés során le nem esett vele egy márványlépcsőn, ripityára törve szerencsére nem magát, hanem a széket. Ez a szék ezer kilométert utazott egy Volkswagen Golf hátsó ülésén a szülővárosomból, ugyanis a nagyapám dolgozószobájából hoztam el. A nagyapám meghalt már lassan öt éve, de székkel (és az órájával, valamint a discmanjeivel) oda tudtam állítani neki egy tárgyi emléket a szoba közepére.
Ilyen módon egy tárgy akkor tűnik megfelelőnek, ha olyan tulajdonságokat hordoz, amelyeket mi hiányolunk, vagy amelyekhez valamilyen módon vonzódunk. 

A tárgy fizikai megerősítése az olyan értékeknek, melyekre vágyunk.

Pont talán a dísztárgyak azok, amelyek ezeket az értékeket még közvetlenebb módon bátorítják és erősítik meg bennünk. A dísztárgyaihoz a legtöbb ember ragaszkodik, hiszen emlékeztetnek, megnyugtatnak, vagy bármilyen mentális tartalmat előhozhatnak, mellyel eredetileg felruháztuk őket. Nem elég az agyunkban tudni, hogy kik vagyunk, megfogható dolgokkal kell rá emlékeztetnünk magunkat. Ezt teszik a gyerekek, amikor hurcolják magukkal a takarójukat és ezt teszik a hajléktalanok is, amikor nem engedik el a hatalmas batyuikat, és ugyanarra a helyre térnek vissza aludni újra és újra.
Ha odafigyelünk egy lakás részleteire, lehet tippelgetni, hogy milyen emberek lakják: van, aki letakarja a dolgokat, és vigyáz mindenre, van, aki játszótérnek használja a lakását. Vannak az Ikeások, az excentrikusak, a gyűjtögetők, az állandóan variálók és a soha semmit nem változtatók: mindenkiről meg lehet tudni valamit, ha csak szétnézünk nála.

(Illusztráció: Borzas Kata)