A kanapéjáról jelentkezik be. Ruháján hatalmas pipacsok, és cseresznyét eszeget. Várandós nő: ez lehetne a festmény címe. Mondom is neki, mire ő boldog nevetéssel válaszol. Dorka az életre szavazott ebben a pandémiás világvége-hangulatban. Reményteli beszélgetést folytatunk – óvatosságból Messengeren.

– Szia, Dorka, látom, eszel.
– Folyton. Nem bírom abbahagyni. Gondolom, az állapotomnak tudható be. (Mosolyog, és ropogtat tovább.)

– Gratulálok a babához! Irigylésre méltó vagy, kicsattansz az élettől.
– Nagyon örülünk Áronnak, igazi csoda, ami történik velünk. De azért most alaposan felfordult a világunk, nem győzök kapaszkodni!

– Hallom, Kornél (Simon Kornél, a színésznő férje – a szerk.) vette észre, hogy várandós vagy. Hogyhogy nem te?
– Az én agyam egyszerűen nem fogadta be az információt, hogy ez megtörténhet velem. Arra volt beállva, hogy a gyerekvállalási témát évekkel ezelőtt lezártuk. Soma nyolcéves, és eleinte valóban szerettünk volna neki kistestvért, de aztán másképp alakult. Negyvenhárom éves lehettem, amikor a doktor azt mondta, ha akarom, rákölthetem egy autó árát, hogy legyen még egy gyerekünk, de senki nem tud garantálni semmit. Én meg elkönyveltem, hogy a jóisten biztos jobban tudja, mi a jó nekem. Erre most, negyvenhét éves koromban kopogtat egy kisfiú.

– Lesokkolt titeket?
– Hát persze! A világ éppen a feje tetejére állt, és mi itt maradtunk bevétel nélkül a karantén kellős közepén, kőszínházi alapfizetésünk sincs. Később azért elkezdett egy-két dolog alakulni, Kornél például berendezett a gardróbban egy stúdiót, így most bármilyen hangmunkát el tudunk végezni itthonról is. Amikor először felhívtam az orvosomat, azt mondta, biztos megkezdődött a klimax, különösen, mivel a teszt negatív lett. Aztán Kornél egyik reggel rám nézett, és azt mondta: „Dorcikám, te terhes vagy!” Végül nyolchetesen mentem el a nőgyógyászomhoz, és tényleg ott volt a hasamban Áron! Megláttam a monitoron, hallottam a szívverését, és azonnal átfordult az agyam.

– Képzelem, mennyire aggódhattatok, hogy egészséges-e a magzat.
– És még egy hónapot kellett várni, mire elvégezhették a genetikai vizsgálatokat! Amikor aztán kiderült, hogy megvan mindene, egészséges, megnyugodtunk, mert mégiscsak nagy trauma ért bennünket. Éppen tegnap beszélgettünk erről Kornéllal. Eddig volt egy távcső, amibe belenézve láttam egy célt, egy körülbelüli jövőt, de most oda-vissza csúszkál a kép, újra meg kell keresni a fókuszt. Ráadásul nehezen tervezhető erről a kanapéról most bármi.

– Somikának hogyan mondtad el?
– Rákérdezett, hogy „mama, mi ez a nagy has?”. Én meg próbáltam őszintén válaszolni, hogy van bent egy kisbaba, aki még nem biztos, hogy egészséges, szóval vagy lesz, vagy nem lesz. Persze ezt egy gyerek képtelen felfogni, mint ahogy nekünk, felnőtteknek is nehéz volt mit kezdenünk négy héten át azzal a bizonytalan helyzettel. A vizsgálatok után azonban megbeszéltem a fiammal, hogy novemberben érkezik a kistestvére, és ő végtelenül örült neki. Úgy tekint most erre, mint valami népmesére: „Látod, mama, nagyon akartuk, és lett is!”