Bár viszonylag sokat hallani a depresszióról, mégis számos tévhit lengi körül. Sokan bagatellizálják és összekeverik a „depis” hangulattal, a lustasággal, a gyengeséggel. Úgy tartják: a depresszióból „ki lehet jönni”, csak akarat kérdése. Azonban az orvostudomány jelenlegi álláspontja szerint ez egy betegség, a kezeletlen, súlyosabb fajtája pedig tragédiához is vezethet:

a legtöbb öngyilkosság mögött depresszió, vagy egyéb pszichés betegség áll.

De miért nem fordulunk szakemberhez, amikor baj van, és egyáltalán, mit mondjunk a depressziós ismerősünknek, szerettünknek? Miért veszélyes tévhit az, hogy aki beszél az öngyilkossági tervéről, az úgysem fogja megtenni? És vajon lehet akkora a pszichés szenvedés, hogy a páciens eutanáziát kérjen?
Balázs Judit professzor, gyermek és ifjúságpszichiáter, felnőtt pszichiáter, szakorvos több évtizede kutatja és tanítja az öngyilkosság mögött húzódó okokat, a hajlamosító tényezőket, rizikófaktorokat, ahogy a depresszió természetéről is sokat tud mesélni. Ám a két téma nem is szétválasztható, gyakorlatilag kéz a kézben jár. A szakember azt is elmondja, miért.

Bogdán László öngyilkosságával kapcsolatban lehetett olyan posztokat olvasni a Facebookon, hogy jobban kellett volna a környezetének figyelni, jobban kellett volna szeretni őt… Eltávolítva a konkrét esettől a kérdést: mi segíthet igazán egy súlyos depressziós számára? Hol kezdődik, és hol ér véget a környezet felelőssége?
Míg az enyhe depresszió kezelésére pszichoterápia, a súlyos depressziós megbetegedés esetén a szakmai szabályok szerint pszichoterápiás és gyógyszeres kezelés együttes adása ajánlott.

Tehát a depresszió egy olyan kezelést igénylő betegség, mint bármilyen más szomatikus/testi kórkép. Épp ezért, ha fennáll valakinél depresszió, ez nem az ő vagy a környezete felelőssége, ez az állapot bármelyikünknél felléphet.

Ugyanakkor sokat tud segíteni, ha a barátok, a rokonok, a munkatársak odafigyeléssel fordulnak a depressziós személy felé, ha jelzik neki, hogy látják, nincs jól és szívesen segítenek neki. Azonban hozzátenném, hogy a környezetnek gyakran nem könnyű a depresszió apró jeleit észrevenni, mert azokból egy-egy pár napig akár egészségeseknél is fennállhat, így sokszor nem tűnnek veszélyesnek: ilyen lehet a túl sok, vagy éppen a túl kevés alvás, a megváltozott étkezési szokások (alig eszik, vagy éppen állandóan eszik – ezzel párhuzamosan nagyon lefogy vagy meghízik), illetve a rosszkedv, az ingerlékenység, vagy az önbizalomhiány. Igazából az tűnhet fel a környezetnek, hogy valami változás történt a korábbiakhoz képest, esetleg több területen is.

Le tudná festeni, milyen érzésekkel küzdenek a betegek?
A betegek gyakran beszámolnak teljes kilátástalanságról, arról, hogy valamiféle bezártságot élnek meg, és/vagy azzal szembesülnek, hogy olyan dolgok, amiket korábban könnyedén tudtak végezni, most nehezen, vagy nem is mennek. Ez a szakszóval funkciókárosodásnak nevezett jelenség kihathat az életük számos területére, például egy pénztáros nem tud visszamosolyogni a vevőre, egy tanárnak hatalmas feladat leadni az óráját, amit korábban könnyedén, élvezettel csinált, egy fiatal, aki szeretett hétvégén bulizni, koncertekre járni, most nem bír elindulni. Ez egy bezárt világ, amelyben fájdalmassá, nehézkessé válnak a hétköznapi feladatok. Gyakran tehetetlennek, feleslegesnek érzik magukat a depresszióval küzdő személyek, az önértékelésük jelentősen csökken, és a fentiek miatt pedig bűntudatuk, lelkiismeret-furdalásuk is van Felléphet halálvágy, vagy öngyilkossági gondolatok, tervek is megjelenhetnek.

Azt is szeretném hangsúlyozni a depresszió megélésével kapcsolatban, hogy ezek az emberek szenvednek, és a pszichés fájdalom hasonló, mint a fizikai fájdalom.

Balázs Judit (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

2019-ben nagy port kavart Noa Pothoven, a 17 éves holland lány esete, aki kért és kapott is eutanáziát depressziós állapotában. Önnek mi a szakmai véleménye, lehet a pszichés fájdalom akkora, hogy az indokolttá tegye az eutanáziát?

Az a véleményem, hogy depressziós állapotban az eutanázia téves döntés a szakemberek részéről. Mint ahogy korábban beszéltük, a súlyos depresszióban szenvedők gyakran kilátástalannak látják a világot, reménytelennek tűnik számukra az élet, és halálvágyuk van. Fontos tudni, hogy az öngyilkossági gondolat a depresszió, tehát a betegség egyik tünete, a depresszió pedig gyógyítható, ha sikeresen kezeljük, akkor elmúlnak az öngyilkossági gondolatok, és a páciensnek újra lesz kedve élni. Tehát a szakembereknek a depresszió szakszerű kezelése a feladata.

Mik a tapasztalatai, változott itthon valamit a mentális betegségekkel kapcsolatos elutasító közgondolkodás?
Léteznek a világnak olyan részei, ahol szinte mindenkinek van saját pszichológusa, pszichiátere és erre büszkék is – gondoljunk csak a Woody Allen filmekre –, ismerik a főbb pszichés betegségek tüneteit, és az emberek nem szégyellnek segítséget kérni, ha pszichés problémájuk van. Ezzel szemben itthon továbbra is erős a pszichiátriai betegségeket körülvevő stigma: ez azt jelenti, hogy megbélyegzés, előítélet veszi körül a pszichés betegséggel élőket, és gyakran az őket kezelő szakembereket, a pszichológusokat, pszichiátereket is. Én főleg gyermekekkel, serdülőkkel és fiatal felnőttekkel foglalkozom, közülük sokan vidékről járnak hozzám, és gyakran azért, mert nem akarják felfedni az otthoni közegükben a problémát, mert a szülők attól tartanak, hogy az előítéletek miatt nem jó, ha kiderül a gyermekükről, hogy pszichés problémákkal küzd. Úgy látom egyébként, hogy a fiatal korosztály nyitottabb a mentális betegségre vonatkozó információkra, és arra is, hogy segítsünk nekik – így remélem, hogy hazánkban is csökkenni fog a pszichés betegségeket körülvevő előítélet.

A depresszióról viszonylag sokat hallani, ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a kórkép összemosódik a „depis hangulattal”, ezért sokan hajlamosak bagatellizálni a problémát.
Igen, érdemes ezt tisztázni. Teljesen természetes, hogy néha vannak rossz napjaink, hogy bizonyos események miatt rossz lesz a hangulatunk, akár több napig is, de ha egészségesek vagyunk, akkor ezek elmúlnak, és közben is tudjuk vinni a hétköznapjainkat. Depresszióról akkor beszélünk, amikor a jellemző kilenc (lásd keretes írásunkat – a szerk.) tünetből öt legalább két hétig fennáll (és az első kettő közül legalább az egyik ezek között van), valamint, ha az illető nem tudja ellátni azokat a feladatait, amelyek korábban nem okoztak számára gondot az iskolában/a munkahelyen, a szabadidejében és a családi, baráti életében, tehát a depressziós tünetegyüttes funkciókárosodással jár.

A depresszió, ahogy ön is mondja funkcióvesztéssel jár. Az előítéletek miatt a környezet ezt a tehetetlenséget gyakran összekeveri a lustasággal, a megbízhatatlansággal, és persze a gyengeséggel. Mi a legrosszabb, amit mondhatunk egy depressziós személynek?
A „Szedd már össze magad!” felszólítás a legrosszabb mondatok között van egy depressziós beteg esetében, sokat árthatunk vele, még ha alapvetően nem is ez volt a szándékunk. Fontos, hogy megértsük, hogy egy depresszió tüneteivel küzdő személy nem tudja kérésre összeszedni magát, mert a betegsége része, hogy nincs ereje a dolgait végezni, és emiatt gyakran kifejezetten lelkiismeret-furdalása, önbizalomhiánya is van. Így egy ilyen mondattal csak fokozhatjuk ezeket az érzéseit, hogy „Na tessék, még a barátom/családom is megmondta, ők is elégedetlenek velem, semmire sem vagyok jó…”. Súlyosabb betegnél egy ilyen mondat lehet az utolsó csepp a pohárban.

Balázs Judit (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Milyen hajlamosító tényezők okozhatnak depressziót?
A depressziónak erős a genetikai háttere, gyakori a családi halmozódás. Emellett a fokozott stressz kiválthatja, „beugraszthatja” az első, vagy többedik depressziós epizódot. Ezek lehetnek „átlagos”, tehát bárkinél előforduló élethelyzetek: szerelmi csalódás, munkahely elvesztése, és ilyen volt sokaknál a pandémia is, amely a rizikófaktorokkal rendelkezőknél beindíthatta a depressziót. A genetikai háttér miatt történhet meg az, hogy míg egy negatív életesemény egyesekben depressziót, szorongást, és akár öngyilkossági gondolatokat vált ki, másoknál ugyanarra a negatív eseményre nem jelentkeznek ilyen tünetek, nem alakul ki pszichiátriai betegség. Kutatócsoportunkkal pont azt vizsgáljuk fiataloknál, hogy az öngyilkosságnak mik lehetnek a depresszió melletti további rizikófaktorai. Az utóbbi időben foglalkoztunk az önsértés (köznyelvben: falcolás, vagdosás) jelenségével is, ami úgy tűnik, növeli az öngyilkosság rizikóját, így komolyan kell venni, és ilyen esetben szakember segítségét kell kérni.

Ahogy ön is mondja, kutatást végzett a fiatalkori öngyilkosság és önsértés prevenciójának elősegítése terén. Találtak új, korábban nem leírt rizikófaktorokat az öngyilkos magatartás kapcsán?
Az öngyilkosságok mögött 90 százalékban valamilyen kezeletlen pszichiátriai betegség áll, többnyire depresszió – fiataloknál és felnőtteknél is, ezt tudjuk már egy ideje. Mi azt találtuk, hogy a „küszöb alatti” pszichiátriai zavarok is ilyen rizikófaktornak számítanak, amelyek még nem merítik ki például depressziós betegség kritériumát, tehát, mint korábban mondtuk, nincs meg 5 tünet, de egyes tünetek már jelentkeznek. Az eredményeink szerint, ha fennáll a depresszió diagnózisa, akkor 9-szerese egy fiatalnál az esély, hogy öngyilkos magatartása legyen, míg ha küszöb alatti depresszió áll fenn, már akkor is 3-szorosa az esélye azokhoz képest, akiknél nem áll fenn depresszió. Ez azt jelenti, hogy azoknál az embereknél is, akiknél nem áll fenn egy pszichiátriai diagnózis megadásához szükséges számú kritérium egyszerre (pl. depresszió esetén 5 tünet 2 hétig), így nem adható pszichiátriai diagnózis, ettől függetlenül, már 2-3 depressziós tünet fennállása növelheti az öngyilkosság esélyét.

Mi a helyzet az önsértéssel, hétköznapibb nevén a falcolással?
Sokat foglalkozik kutatócsoportunk a jelenséggel, mint esetleges öngyilkossági rizikófaktorral. Azt találtuk, részben megerősítve korábbi kutatásokat, hogy hasonló rizikófaktorok állnak fenn az öngyilkos magatartás és az önsértés mögött is, mint például a depresszió. Részben új kórképekre hívtuk fel a figyelmet, mint például a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar (angol rövidítésből elterjedt neve az ADHD). Arra is egyre több adat van, hogy az önsértés növeli a későbbiekben az öngyilkosság esélyét. Illetve az is előfordulhat, hogy nem lehet pontosan megállapítani egy fiatal önsértésénél, hogy az esetleg nem öngyilkossági kísérlet volt-e.

Vagy egy segítségkérés.
Nagyon fontos jelzés a fiatal részéről a környezet számára, hogy gondban van, és figyeljünk rá, nyújtsunk neki segítséget. Hisz jókedvében senki sem végez önsértést. Tehát fontos, hogy vegyük észre, hogy ezek a fiatalok bajban vannak és segítsünk nekik, hogy eljussanak pszichológushoz, pszichiáterhez. Azt is leírják az ezzel a jelenséggel foglalkozó tanulmányok, hogy az önsértés gyakran elviselhetetlen pszichés feszültség, fájdalom miatt történik és ezt „alakítják át” fizikai fájdalommá. Ráadásul az önsértés járhat veszélyes sérüléssel, pont ezért nem szabad bagatellizálni.

Az öngyilkossági kísérletnek mindig van valamiféle előzménye?
Az öngyilkossági kísérletek háttérben általában már egy ideje fennáll valamilyen – többnyire nem kezelt – pszichés probléma. Az öngyilkosság folyamatára pedig azt szoktuk mondani, hogy ez olyan olyan, mint egy utazás, a halálvággyal kezdődik (azt érzi, jobb lenne, ha reggel fel se ébredne), majd folytatódik az öngyilkosság gondolatával, a következő lépés, hogy el is tervezi konkrétan, hogyan lenne öngyilkos, majd ezt követi az öngyilkossági kísérlet és a befejezett öngyilkosság. Az öngyilkosság rizikófaktora az impulzivitás is, ez serdülőknél különösen gyakran figyelhető meg. Náluk már egy másoknak kevésbé lényegesnek számító negatív esemény (pl. rossz jegy, vita egy családtaggal/baráttal) is belökhet egy öngyilkossági kísérletet. Sajnos tudunk például olyan esetről, amikor a fiú egy rosszul sikerült felelet után kirohant az iskolából a közeli pályaudvarra és a vonat alá ugrott. Feltételezhető, hogy már korábban sem volt jól, hisz egy egészséges fiatal nem így reagált volna, akkor se, ha nagyon elkeseredik. Fontos tudni, hogy a serdülőkor egészséges fejlődés mellett is egy érzékeny időszak, ez idő tájt sokkal végletesebbek a fiatalok, imádnak és utálnak, elegük van, és ezek a túlzó érzelmek saját maguknak is megterhelőek. Továbbá ebben az életszakaszban sok a természetes stressz is, nagy lépéseket kell megtenniük, szülőkről leválni, kortársak között megtalálni a helyüket, kigondolni merre haladnak tovább az életben.

Ebből a környezet észrevehet valamit, a halálra készülő kér segítséget?
Igen, gyakran jelzik valahogy a környezetüknek, de sokszor csak indirekt módon. Nem ritka, hogy az öngyilkosságot megelőző két-három hétben felkeresik a háziorvosukat, és ilyenkor feltétlenül az öngyilkossági tervüket fedik el, de a reménytelenségükről, kilátástalanságukról vagy éppen az alvászavarukról, fogyásukról beszámolnak, de az is előfordulhat, hogy beszélnek az öngyilkossági gondolataikról.

Ezzel kapcsolatban nagyon veszélyes az a tévhit, miszerint aki beszél az öngyilkossági tervéről, az nem fogja megtenni. Minden ilyen kijelentést komolyan kell vennünk, nem lehetünk eléggé óvatosak.

Mint ahogy jó kedvében senki nem sérti önmagát, így nem is mond olyat, hogy nem akar tovább élni. Ezek az úgynevezett verbális figyelmeztető jelek azt üzenik, hogy az illető komoly problémával küszködik.

Mi ilyenkor a jó reakció?
Egy ilyen helyzetben sokan félnek bármit mondani, nehogy ártsanak. Szeretném hangsúlyozni, hogy ha jelezzük az öngyilkossági gondolatokkal küzdő személynek, hogy látjuk, hogy gondban van, és szeretnénk segíteni, nem hagyjuk egyedül a nehézségével, azzal biztos nem ártunk, csak segítünk. Érdemes ilyenkor kérdéseket feltenni: „Úgy látom gondban vagy, mi a baj? Segíthetek valamiben?” Lehet és kell is az ilyen helyzetben kérdezni. Sajnos előfordult, hogy még orvosi körökben is azt gondolták, hogy nem szabad rákérdezni az öngyilkossági gondolatra, ez azonban nagyon téves, sok vizsgálat bizonyította, hogy ezzel nem hogy nem ártunk, hanem segítünk. Akinek öngyilkossági gondolat jár a fejében, az nagyon megkönnyebbülhet attól, hogy erről a problémájáról, mély dilemmájáról lehet, tud beszélni, nem tabu, titok többé. Az odafigyelés, odafordulás nagyon fontos, támogató tud lenni. Abban kell biztatni, hogy mellette vagyunk és segítünk neki. A serdülőknél komoly dilemma lehet, hogy megőrizzék-e, ha egy barátjuk öngyilkossági gondolatról beszél és megkéri őket, hogy senkinek ne mondják el. Kollégáimmal középiskolákba viszünk egészségfejlesztő, öngyilkosság-megelőző programot, aminek részeként tanítjuk a gyerekeknek, hogy „jobb egy mérges barát, mint egy halott barát”, vagyis ilyen helyzetben azt kell mondania a barátjának, hogy „ezt a titkot nem őrizhetem meg, de segítek neked, veled maradok, vonjunk be egy felnőttet, akiben megbízol, hidd el, lehet segíteni ebben a nehéz élethelyzetben.”

Balázs Judit (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

A legtöbb betegségnél fontos a korai felismerés, ugyanez igaz a pszichés kórképekre is?
Igen, nagyon igaz ez a pszichés kórképekre is. Fontos, hogy olyan társadalmat teremtsünk, ahol a fiatalok és a felnőttek felmerülő pszichés problémáik esetén nem szégyellnek segítséget kérni. A depresszióra például később, kezeletlen esetben rárakódhatnak egyéb problémák, mint pl. a szorongás, a szerhasználat (alkohol, drogok), és minél több probléma áll fenn, annál rosszabb az illető életminősége, és a kezelésük is nehezebb lesz. Olyan ez, mint a már fogfájás. Jobb akkor elmenni az orvoshoz, amikor még csak néha érezzük a tompa fájdalmat, mert akkor valószínűleg egy egyszerű tömés is segíthet, ha viszont várunk, nagy eséllyel gyökérkezelés, vagy a fog elvesztése lehet a vége. Ugyanez érvényes a lelki bajokra is. A kezeletlen depresszió is egyre több problémát hozhat magával: tönkretehet párkapcsolatokat, házasságokat, barátságokat, elveszíthetjük a munkahelyünket. Mindegyikünkkel előfordulhat életünk során, hogy pszichés problémánk lesz, nem ciki, sőt fontos ilyenkor szakemberhez fordulnunk. Ebben nagyon jó, ha támogatjuk egymást.

(Kiemelt kép: Balázs Judit Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)