Fanni története

– Három év alatt három óvodát jártunk meg a kislányommal – így kezdte pár hete a történetét Fanni, akinek a most hétéves kislányát tavaly diagnosztizálták ADHD-val (Attention Deficit Hyperactivity Disorder – figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar – a szerk.). Négy éve, karácsony előtt szóltak, hogy a lányom rohangál a foglalkozások alatt és verekszik. Azt kérték az óvónők, keressünk olyan óvodát, ahol kisebb létszámú csoportok vannak, illetve azt javasolták, hogy menjünk el nevelési tanácsadóhoz is. Sokként ért minket ez a beszélgetés, mert ezt megelőzően semmit sem szóltak arról, hogy bármi baj lenne a kislányommal. Mindössze a beszoktatás ment nehézkesen, de annak megvolt az oka, hiszen a bölcsődéjét nagyon szerette – mesélte Fanni, aki karácsony és újév között éjt nappallá téve új óvodát keresett. Végül sikerrel járt: februárban a kislány már egy másik óvodába járt, de oda is csak másfél évig, mert a nagycsoport második felében rövid idő alatt három óvónő is lecserélődött, és éppen azok mentek el, akikhez a gyermek már kötődni kezdett. Hiába fejlődött addigra elég sokat, a változásokat a kislány nem bírta jól. Igaz, ezek egy átlagos fejlődésű gyereket is megviselnének. – A kislányom elkezdett visszaesni, egyre könnyebb volt kizökkenteni a nyugalmából. Közben elkezdtünk pszichológushoz és nevelési tanácsadóba járni, ahol idegrendszeri éretlenséget állapítottak meg nála. Ez nem tragédia, az óvodák ezt általában jól tudják fejleszteni. A nevelési tanácsadónál csak annyit mondtak, hogy évente járjunk kontrollra. Közben az óvodánkban azt javasolták, keressünk olyan helyet, ahol még ennél is kisebb csoportok vannak.

(Képünk illusztráció. Forrás: Getty Images)

Elkezdtem megint óvodát keresni. Végül egy teljesen állami óvoda vette fel, a nagycsoportot már ott jártuk végig. A közösség is jó volt, az óvó néni azt mondta, hogy voltak már a kislányomhoz hasonló gyerekek korábban is az intézményükben, így nem volt számukra ismeretlen ez a helyzet. Közben megkaptuk a gyerekről a szakvéleményt: az ADHD mellett Asperger-szindrómát (az autizmus spektrumzavar egyik szeletének ma már nem hivatalos elnevezése  – a szerk.) állapítottak meg. Döntenünk kellett, hogy kérünk-e erről papírt – idézte fel Fanni, rámutatva az egyik legnehezebb szülői döntésre. Ha úgy döntenek ugyanis, hogy kérik a papírt, akkor azzal elvileg jogosultak mindenféle szolgáltatásra és fejlesztésre. Ugyanakkor annyira rossz a szakember-ellátottság az iskolákban országszerte, hogy a „papír” láttán sok iskola hallani sem akar arról, hogy ilyen „sajátosságokkal” fölvegyenek egy gyereket.
Fanni hitt abban, hogy a pontos diagnózisról fontos megkapni a papírt, mert így lehet célzottan beépíteni a kislány életébe azokat a fejlesztéseket, amelyekre szüksége van. A nagycsoporttal párhuzamosan a kislányát a Cseperedő Alapítványhoz járatta, ahol úgynevezett autizmus-specifikus fejlesztést kapott – ez nagyon jót tett neki. – Ehhez családi segítséget kaptunk, mert ez az alapítvány drága. Nem tudom, azokkal a gyerekekkel mit történik, akiknek a családjuk nem képes egy ilyen szolgáltatást megfizetni – fűzte hozzá.
Telt-múlt az idő, elérkezett az iskolaválasztás ideje. A diagnózissal és a fejlődési zavarok kategóriáit jelző kódok alapján egy szakértői bizottság jelöl ki olyan iskolát, amelynek az alapító okiratában benne van, hogy felkészítették sajátos nevelési igényű (SNI) gyerekek integrált oktatására. – Általában az a helyzet, hogy felveszik az SNI-s gyereket, majd két hónap után közlik, hogy nem tudják számára megadni a kellő fejlesztést. S hogy miért nem? Mert egy gyerekpszichológusra ezer gyerek jut egy kerületben. Még egy átlagos fejlődésű gyereknek sem tesz jót, ha szinte minden foglalkozáson más gyógypedagógus jön hozzá – mesélte Fanni, hozzátéve: hétéves kislánya már több iskolai felvételin van túl, mint ő felnőttként, az egyetemi felvételijével együtt. – Eddig négy iskolával csináltuk azt végig, hogy a második próbanap után közölték, hogy mégsem veszik fel. Végül találtunk egy sulit, a karantén alatt volt a felvételi. Nagyon lelkiismeretesek voltak a pedagógusok, online ismerkedtek velünk. Fel is hívtak, hogy felvették a kislányomat, oktatási szerződést kötöttünk, befogadó nyilatkozatot tettek, hogy igazolják, elkezdhetjük a szeptembert. Mindössze egy ismerkedős napra hívtak minket, augusztusban. Ez a suli is fizetős volt. Általában azok az intézmények, amelyek a kislányomhoz hasonló gyerekekre specializálódtak, 100 és 170 ezer forintos tandíjat kérnek a szülőktől havonta – mondta Fanni.
Aztán elérkezett az a bizonyos augusztusi délelőtt, amikor elindultak az ismerkedő napra. – A leendő elsős és másodikos gyerekek, illetve a szüleik voltak ott, az igazgatónő, a fejlesztő pedagógus és a tanító néni. A kislányom nagyon izgult. A 7-8 gyerek bevonult az épületbe, mi, szülők, a folyosón vártunk, beszélgettünk egymással és az igazgatónővel. Egyszer csak azt hallottam, hogy egy kisfiú kurjongat. Aztán azt, hogy a kislányom kiabál. De végül nem történt más, a gyerekek vidáman jöttek ki. Kavicsot festettek, jól érezték magukat. Pár nappal később felhívtak az iskolából, hogy mégsem veszik fel a kislányomat, mert nem fognak tudni bánni vele.

Ott álltunk három héttel az évnyitó előtt, hogy „bocs, mégsem”. Már a beiratkozási díjat is befizettük. Pedig minden papírjuk megvolt a gyerekről, mindent tudtak róla. A lányommal kapcsolatos teljes „használati utasítás” náluk volt. Kétségbeestem.

Ha három hónapos keresgélés után ennyire volt eredményes az iskolakeresés, hogyan találunk három hét alatt? – idézte fel Fanni, aki arról is nyíltan beszélt, mennyire kikészültek mindketten – ő és a gyerek egyaránt – ebben a reménytelennek tűnő procedúrában.
– Annak ellenére, hogy magániskolaként úgy hirdetik magukat, nyitottak minden gyerekre, még sincs elég szakemberük? – kérdeztem. Fanni az elmúlt hónapok keserű tapasztalataival a hangjában válaszolt: a magániskolák is válogathatnak, olyan sok az iskolára váró SNI-s gyerek. Szerinte az is nehezíti a dolgát, hogy kislánya van, a fiúktól az intézmények jobban elfogadják, ha nekiszaladnak egymásnak.
Egy átlagos gyerek szüleinek felfoghatatlan mennyiségű erő kell ahhoz, hogy ennyi megpróbáltatás után, nagy levegőt véve, folytassák az iskolakeresést. Fanni próbálta pozitívan szemlélni az eddigi kudarcokat: végül is az jó, hogy egy-két nap alatt kiderült, mégsem veszik fel a gyereket, mert ezzel megelőzték azt a helyzet, ami az óvodai időszakot jellemezte, amikor újra meg újra óvodát kellett keresgélnie. Néhány nappal a tanévnyitó előtt aztán talált a belvárosban egy szimpatikus iskolát. Itt rögtön közölték, hogy két hét próbaidő van. – Nagyon bízom ebben az iskolában. Remélem, hogy itt minden jó lesz. Muszáj bíznom, mert ha én szétesem, az a legrosszabb, ami a kislányommal történhet – mondta. Ebben az iskolában is tudják: a kislány csak akkor agresszív, ha kiborul, de ez az állapot elkerülhető. A „behergelődésnek” jelei vannak, amiket ha észrevesz a pedagógus, ki lehet zökkenteni a gyereket, el lehet terelni a figyelmét. A megelőzés érdekében Fanni abba is beavatta a pedagógusokat, hogy a többi gyerek szereti provokálni a kislányát, mert izgalmas showműsorrá válik számukra, amikor kiborul, ugyanis gazdag szókincse van, mesékből ismert szófordulatokat használ. Fanni bizakodó volt. Így köszöntünk el egymástól.

(Képünk illusztráció. Forrás: Getty Images)

Már írtam a cikket, azzal a befejezéssel, hogy minden nehézség ellenére mégis sikerült iskolát találni a kislánynak, amikor Fanni rám írt: „hiába voltam bizakodó, innen is kirúgták a lányom”. Felfoghatatlan, hogy ha egy iskola két hét próbaidőt ír elő, akkor miért dönt a pedagógus már két nap után. Az SNI-s gyerekeknek időt kell adni, amíg megszokják a környezetüket, ráadásul Fanniék esetében azt is lehetett tudni, hogy az egyre halmozódó felvételi kudarcok a gyerek lelkét is nyomták. – Kedden volt az első nap. Volt ugyan egy kis súrlódás, de a tanítónéni azt mondta, nem lesz itt semmi baj. Szerdán itthon tartottam, mert az elmúlt hónapok annyira kimerítették, hogy az egész napot átaludta. Aztán mentünk csütörtökön. Amikor az iskola kapujában elváltunk, sírt, hogy hiányozni fogok, kérte, menjek érte hamar. Délre ott is voltam, éppen egy kisfiút utasított rendre, amikor megérkeztem. A kisfiú állítólag azt mondta neki, hogy nincs szép hangja. Ez volt a konfliktus, ami miatt végül is az iskola nem vállalja. A problémás gyerekekre specializált iskola tehát két nap után elküldi a gyereket, mert problémás. Megkérdeztem a pedagógust, hogy pénteken már ne is menjünk-e, és azt mondta, ne. A kislányom sírt, megígérte, hogy „visszatartja a veszekedést”. Ő is tudja, hogy valami nem stimmel vele. Bűntudata van, hogy nem sikerült. Ez rettenetes nyomás a gyereken – fakad ki Fanni, aki most újra vesz egy nagy levegőt: a körzetes iskolával egyeztet, ahol egyelőre nyitottak mutatkoznak arra, hogy felvegyék a kislányt.

Kata története

Kata más utat választott. Kisfia 8 éves, és idegi éretlenséget állapítottak meg nála, ami szenzoros túlérzékenységgel társul. – Egy idő múlva sok neki a zaj. Általában a harmadik órára elfárad. Olyan túlhallása van, hogy ha valaki zárt ajtók mögött suttog, azt is meghallja. Ezért már kora délelőttre összeomlott az idegrendszere, ami miatt további viselkedési problémákat generált – meséli, hozzátéve, hogy ez az állapot ebben a formájában nem igényel sajátos nevelést, de mivel ehhez más eltérések is párosulnek, így a kisfiút mégis nehéz normál iskolában tartani, mert a pedagógusok nem tudnak mit kezdeni az átlagtól eltérő gyerekkel. Egy szakmai közösségbe bekapcsolódva úgy döntött, támogatna egy olyan tanulócsoportot, ahol ilyen gyerekekkel foglalkoznak. (A gyerekek az ilyen csoportokban általában egyéni tanrendben – vagyis: magántanulóként – tanulnak, ami azt is jelenti, hogy az az iskola, ahol a tankötelezettségüket teljesítik, minden fél évben levizsgáztatja őket.) A csoport vezetője felfogadott egy gyógypedagógust, egy fejlesztőpedagógust, egy tanítónőt és eltervezte, hogy délelőtt haladnak a kötelező tananyaggal, délután pedig drámapedagógiával, művészeti és sportfoglalkozásokkal fejlesztik a gyerekeket. A tervekből aztán nem lett semmi, mert nem jött össze annyi gyerek, hogy a tanulócsoportot be lehessen indítani. A csatlakozásnak ugyanis ára volt: ha minimum tízen meglettek volna, nagyjából havonta 130 ezer forint jutott volna minden gyerekre. De nem sikerült tíz olyan gyereket találni, akinek a problémái azonosak, és – tegyük hozzá – a szüleik fizetni is tudtak volna. Így Kata végül egy már működő tanulócsoport egyikéhez csatlakozott. Szerencséje volt, hogy talált még ilyen közösséget, a kormány tavaly ugyanis azzal a szándékkal szigorította meg az egyéni tanrend (korábban magántanulói státusznak hívták) engedélyezését, hogy ellehetetlenítse a magántanulói csoportok létrejöttét. (A minisztérium ezt a szigorítást azzal indokolta, hogy ezekben a csoportokban nagyon különböző volt az oktatás színvonala – a szerk.)
A tanulócsoport vezetőjének – ahogy Kata fogalmazott – elsődleges célja a közösségi jólét, és az, hogy a gyerekek előbb-utóbb megfelelő helyre kerüljenek.

Akik segíteni próbálnak

A KSH legfrissebb oktatásstatisztikai kiadványa szerint a 2019/2020-as tanévben a köznevelési intézményekben nevelt sajátos nevelési igényű gyermekek, tanulók száma 93,8 ezer fő, 2,5 százalékkal több, mint a megelőző tanévben. Az érintett gyerekek száma évről évre nő, ezzel párhuzamosan azonban egyre kevesebb gyógypedagógus, logopédus, konduktor dolgozik a magyarországi közoktatási intézményekben.
A Csak Együtt Van Esély – Csoport az SNI-s Gyerekekért (CSEVE) elnevezésű közösség azért jött létre, hogy a szülők segítsenek egymáson és gyermekeiken. Mindannyian SNI-s vagy beteg gyermeket nevelnek. Azért fogtak össze, mert azt tapasztalták, egyedül csak falakba ütköznek, ha szeretnének a gyereküknek megfelelő oktatást, fejlesztéseket, az állapotuknak megfelelő bánásmódot. Brezvai Éva, a CSEVE csoport egyik alapítója a nőklapja.hu-nak elmondja, hogy ami Fanniékkal történt – vagyis, hogy egy-két napos próbaidő után ajtót mutatnak az iskolák az SNI-s gyerekeknek – sajnos általános.
– És a magániskoláknál is? – kérdezzük.
– Ők is. Miért ne tehetnék meg? Azt látjuk a csoportunkban, hogy a szülőkre a gyerek iskolai elhelyezése sokszor óriási kiadásokat ró. Alsó tagozatban vannak, akik csak-csak tudják ki tudják fizetni a magántanulói csoport vagy a magániskola 100-150 ezer forintos havi költségeit, ám aztán jellemzően az történik, hogy az egyik szülő elveszíti a munkáját, például azért, mert nincs olyan munkahely, amely tolerálja, hogy a nyári szünet két és fél hónapja alatt alig látja a munkavállalóját. Márpedig az ilyen gyerekeknek nemigen akad befogadó nyári tábor sem. Miután egy kereset kiesik, a magániskola már megfizethetetlen. Ilyenkor a családok sok mindenről lemondanak, és áéltalában sajnos egyre jobban elindulnak a lejtőn – mondja Brezvai Éva, aki szerint az ilyen gyerekek iskolai befogadása, inklúziója és integrációja csak papíron létezik Magyarországon. A családok helyzetét tovább nehezíti, hogy az állam a szülői összefogással alapított magántanulói csoportokat fojtogatja.
És milyen megoldás marad ilyenkor?

– A tapasztalataink szerint egy idő múlva a szülők belefáradnak a kudarcokba, a rengeteg próbanapba, illetve abba, hogy ha találnak is iskolát, az jellemzően nehezen megközelíthető távolságra van. Az SNI a gyerekeknek különösen nehéz, ha sokat kell utazni. Intézmény híján végül sokszor az egyik szülő otthon marad az amúgy iskolában oktatható, fejleszthető gyerekével. A szülő lesz a házi tanító. Pedig ez állami feladat lenne.

(Képünk illusztráció. Forrás: Getty Images)

Ezek a gyerekek felnőttként ugyanannak a társadalomnak lesznek tagjai, mint a nem sajátos nevelési igényűek. Már az iskolában meg kellene tanulniuk együtt élni egymással

– mondja el, hozzátéve, hogy harminc éve beszélünk erről a problémáról, a megoldások, a jó példák kézenfekvőek, mégsem történik semmi, amit az érintettek éreznek. – Azt veszem észre, hogy az elmúlt években a kommunikáció is romlott. Amióta nem az önkormányzatok az iskolák fenntartói (2013-ban központi irányítás alá vonta a kormány az iskolákat – a szerk.) azóta nehezebb valakivel beszélni. A tankerület olyan, mint egy távoli hivatal, ide-oda löki az aktákat. Egy önkormányzati oktatási felelőssel könnyebb volt a szülőknek személyesen beszélni a problémájukról. Ráadásul az iskolák finanszírozása is megváltozott: egy SNI-s gyerek 2-3 főnek számított, ezért 2-3 fő után kapott az intézmény normatívát. Ma már nem így kapnak pénzt az iskolák. (Ha a gyereklétszám alapján kapnak az iskolák pénzt, az motiválja az intézményeket arra, hogy befogadóbbá váljanak és több ilyen gyereket tudjanak felvenni – a szerk.) A pedagóguslétszám kiszámításánál számít, hány SNI-s gyerek van egy osztályban. Ez az intézkedés rontott a helyzeten, bár korábban sem volt jó – teszi hozzá.

Elavult rendszer, egyre növekvő terhek

– A teljes szétesés – így jellemzi a helyzetet Gyarmathy Éva pszichológus, a magyarországi Diszlexia Központ megalapítója, az MTA tudományos főmunkatársa. A szakma egy olyan vizsgálórendszer kiépítéséért küzd, amelyet a pedagógus és a szülő is tud használni, már a gyerek egészen pici korától kezdve. Egyelőre hiába, pedig a szokásostól eltérő fejlődésű gyerekek száma évről-évre nő, miközben ellátásukat egy 30 évvel ezelőtt kiépített rendszer szolgálja. Azaz csak szolgálná. Nem tesz jót ennek az elavult rendszernek az sem, hogy folyamatos káosz van körülötte: szinte követhetetlen mennyiségű a jogszabályváltozás. – Mivel az ellátórendszer borul, egyre több gyerek kerül a magánszférába, de az semmivel sem jobb, mint az állami, ott is az a nézet az uralkodó, hogy „szereljük meg a gyerekeket” a fejlesztésük helyett. Ha az az álláspont, hogy ezeket a gyerekeket igenis lehet integrálni, akkor az állam készítse fel az iskolákat erre, legyenek hozzáértő szakemberek, pedagógusasszisztensek. Nonszensz, hogy egy négyéves, beszédproblémás gyereket felvesznek egy SNI-s gyerekek fogadására kijelölt óvodába úgy, hogy ott nincs logopédus. Ez éppen friss történet, de rengeteg hasonló van. Konkrét emberéleteket tesznek tönkre az ellátórendszer hiányosságai – magyarázza Gyarmathy Éva, aki arra is rávilágít, hogy a 21. században a gyerekek nem a régi idők gyerekeitől különböznek, hanem egymástól. A fejlődésük ugyanis eltérő: egyes területeken kiemelkedőek, más területeken elmaradásban vannak. A szakember ezt úgy fogalmazza meg: a gyerekek szirtekből és szakadékokból állnak. Ezek az eltérések azonban jól kezelhetőek lennének. Az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán Gyarmathy Éva vezetésével megalakították az Atipikus Fejlődés Módszertani Központot, ahol nem elméleti, hanem gyakorlati képzést kapnak a pedagógusok. Nem terápiás, hanem a napi tanításba jól beilleszthető módszereket sajátítanak el.
– Egy ilyen központ nem fog segíteni abban, hogy a teljes pedagógustársadalom másként álljon a kérdéshez, de mintául szolgálhat más, tanárképzéssel foglalkozó felsőoktatási intézményeknek. Természetes, hogy a gyerekek nagyon különbözőek és eltérően fejleszthetők. Az állami oktatás azonban nem tud az atipikussal mit kezdeni. De ez egyre több magánintézményre is jellemző, ahol inkább az oktatási menekülteket veszik fel a problémás gyerekek helyett – teszi hozzá.

Az „oktatási menekültek” jellemzően nem is klasszikus SNI-s gyerekek, hanem enyhébb zavarokkal, problémákkal küzdők, vagy olyanok, akiket a merev, gyerekellenes állami oktatásból menekítenek a szüleik.

Gyarmathy Éva azt javasolja az érintett szülőknek, hogy nem szabad feladni a keresést, és addig kell menni, amíg nem találnak egy jó pedagógust, olyan helyen pedig nem szabad a gyereket hagyni, ahol szenved. – Régóta jelzem, hogy egyre nő azoknak a gyerekeknek az aránya, akik az átlagos, szűk példiskolai keretek közé nem férnek be, akiket kivet az iskolarendszer. A gyerekek harmada ilyen. Egy nemzet harmadát selejtként kidobni nem felelőtlenség, hanem bűn. Mivé lesz ez az ország, ha ezeket a gyerekeket sötétségben, büntetésben tartják? – tette fel a kérdést Gyarmathy Éva.

(Kiemelt képünk illusztráció, forrás: Getty Images)