Hamupipőke, Hófehérke, A serény meg a lusta leány – ezeknek a meséknek az egyik meghatározó eleme, hogy a főszereplőknek mostohája van, akit az újraházasodó apa hozott a házhoz, és aki aztán rosszul bánik velük, sőt, az életükre tör. Az, hogy ilyen sok mostohafigura szerepel a népmesékben, nem véletlen, a mozaikcsalád ugyanis egyáltalán nem modern jelenség, és tévedés, hogy a száma a válásokkal szaporodott volna meg.
Ellenkezőleg, az az idealizált kép, ami a családot az apa, az anya és a saját gyerekeik meghitt mikroközösségeként képzeli el, viszonylag friss, csupán a 19. században terjedt el és kezdte meghatározni a gondolkodást. Illetve a családról vallott elképzeléseinket a jelenben is, hiszen tulajdonképpen ez tükröződik napjaink mag- vagy nukleáris családjaiban.
És bár ma divatos a családok válságáról beszélni, a történelem folyamán a társadalom egészét tekintve legalább ennyi, de inkább több ember élhetett mozaikcsaládokban, mint a 20. század végén, amikor ez az arány 10-12 százalék volt.
Az ok nagyon egyszerű: a magas felnőtthalandóság következtében felbomlott családok az újraházasodás szokása következtében új családi egységekké alakultak.
Ezt felismerve a Magyar Tudományos Akadémia ötéves kutatási projektet indított, és létrehozta a Lendület Családtörténeti Kutatócsoportot, aminek célja, hogy történészek, irodalomtörténészek, történeti néprajzosok és demográfusok valamint művészettörténészek közös munkájának köszönhetően, minél alaposabban feltárja a magyar családtörténetet a 16-19. században. Azaz, hogy milyen volt gyereknek, szülőnek lenni, és mozaikcsaládban élni az újkortól a modern időkig.
Miért találkozunk sokkal több mostohaanyával a múltban?
„A férfi identitást a mainál jobban meghatározta a férj és az apaszerep, ezért a férfiak akár 60 évesen is újraházasodtak, és elvették a negyedik-ötödik feleségüket. Agglegénynek lenni nem volt akkora szégyen, mint a nők vénlánysága, de azért különcségnek számított. Azt mutatta, hogy neki valami nem sikerült, nem igazán férfi” – magyarázza Erdélyi Gabriella történész, a Lendület Családtörténeti Kutatócsoport vezető kutatója, amikor arról kérdezem, mi minden motiválta az új házasságokat, ha valaki megözvegyült.
Márpedig gyakran és akár egészen korán megözvegyültek a férfiak az életveszélyes szülés, a higiéniai és egészségügyi viszonyok, a háborúk, éhínségek vagy betegségek következtében. A magas halandóság ugyanakkor a gyerekek oldalán is apasztotta a családokat. Mivel a 20. századig 12-13 gyerekből akár a fele nem élte meg az 5-6 éves kort, sokszor ugyan létrejött a mozaikcsalád, mert a szülők vitték magukkal az előző házasságukban született gyereküket, de egyáltalán nem volt biztos, hogy ez a gyerek megéli majd a felnőttkort – ezzel pedig akár meg is szűnhettek mozaikcsaládnak lenni.
A liszkai református lelkész, Miskolci Csulyak István például egymás után hatszor házasodott, ám a folyamatosan átalakuló mozaikcsaládjából a vér szerinti gyerekei közül végül csak egy élte túl az apját. Csulyak István esetéről Erdélyi Gabriella számolt be a kutatócsoport blogján posztolt cikkben. A lelkész története, családi feljegyzései és a versei pedig megrendítően illusztrálják azt is, mennyire elemi kérdés volt az újraházasodás végső soron a túlélés szempontjából is. Csulyak így indokolta meg az utolsó házasságkötését 1640-ben, 65 évesen: „minthogy akkor az özvegység házi gondjaival-bajaival torkig voltam, megint egy gondos feleség segítségéről kezdtem gondolkozni, hogy alkalmasabb legyek köz- és magánügyeim vezetésére”.
A háztartás vezetése, illetve a nemeseknél a férj távollétében az uradalom igazgatása hagyományosan a feleség feladata volt, és ugyanígy, 5-6 éves korig a kisgyerekek gondozása is az anyák hatásköréhez tartozott. Ezért ha egy férfi kisgyerekkel megözvegyült, akkor szinte mindig újraházasodott, ezt a társadalom el is várta – és ebben a házasságban persze újabb gyerekek is születtek, magyarázza Erdélyi Gabriella. Ritkábban, de előfordult olyan is, hogy a tágabb rokonságból költözött a családhoz egy testvér vagy nagynéni, aki nem ment férjhez, hogy segítsen a gyereknevelésben.
A maival összehasonlítva tehát sokkal kevesebb volt az egyszülős család. És a tény, hogy az újraházasodás inkább a férfiakra volt jellemző, azt is magyarázhatja, hogy miért szerepel sokkal több mostohaanya a mesékben és az irodalomban, mint mostohaapa.
Mennyire mostoha a mostoha?
A mostoha kifejezés pejoratív felhangja és a fiktív mostohák rosszindulata máig táplálja azt a sztereotípiát, hogy a félig elárvult gyerekek életében a mostoha érkezése minden bizonnyal nem sok jót ígér. És valóban, Bálint Petra a 18–19. századi Heves vármegyei büntetőperek alapján sorra vesz olyan eseteket a parasztság köréből, amikor a mostoha megölte az előző házasságból való gyereket, vagy amikor a már felnőtt gyerek támadt a mostohára. A cikk szerint az sem volt ritka, hogy a gyerekeket nem vitték az új házasságba, hanem a rokonoknál, nagyszülőknél helyezték el őket, akár a testvéreket szétválasztva egymástól.
A kiegyensúlyozott kép érdekében azonban többféle forrást érdemes vizsgálni, valamint a mostohagyermekek helyzetét többféle életkorban és társadalmi csoportban kell szemügyre venni. A városi polgárság köreiről ugyanis például az derült ki, hogy a felnőttkort elérő mostohagyermekek egyenlő eséllyel indultak az életbe két biológiai szülővel nevelkedő féltestvéreikkel. Vagyis a szülők arra törekedtek, hogy tizenéves (már nagyobb eséllyel életben maradó) „édes” és a „mostoha” gyerekükről egyformán gondoskodjanak. Azaz a mozaikcsaládok és bennük a mostohák valósága a mai elképzeléseinknél jóval sokszínűbb és árnyaltabb volt.
Fónagy Zoltán például azt mutatja be a kutatócsoport blogján, hogy milyen lelkiismeretes és gondos mostohaapja volt Széchenyi István a felesége, Seilern Crescence grófnő előző házasságából származó hét édesgyermekének – amellett, hogy közös gyerekeik is születtek. Sőt – és most kapaszkodjatok meg – mivel a grófnő néhai első férje, Zichy Károly második felesége (Cresence a harmadik felesége volt) rokonságban állt Széchenyivel, természetesen a második házasságból származó Zichy gyerekek is bejáratosak voltak Széchenyi és a mostohaanyjuk otthonába.
Ám ha csupán az édesek és mostohák viszonyára redukáljuk az elmúlt korok mozaikcsaládjainak működését, azzal teljesen figyelmen kívül hagyjuk az akkori családok egyik legelemibb működési elvét.
Az igazi és építő közösségi háló: a nagycsalád
A modern kor előtt a kisgyerekkorból kinövő gyerekek nevelése kevésbé jelentette csupán az anya és az apa feladatát. „Ma úgy vagyunk vele, hogy ha a játszótéren játszik a gyerekem valakivel, a másik szülőnek nincsen joga rászólni, csak nekem. Teljesen bezárultunk a magcsaládba, akár a nagymamát is leteremtjük, hogy ne beszéljen bele, hogyan neveljük a gyerekünket” – mondja Erdélyi Gabriella. Régen viszont ez teljesen máshogy működött, a kiterjedtebb rokonság értékes és megtartó, támogató, számos funkciót betöltő családi hálózatot alkotott.
Ez azt jelentette, hogy a gyerekek nevelése és neveltetése sokkal inkább generációs feladat volt, a testvérek, rokonok rengeteget segítettek egymásnak.
A gyerekek nem voltak ennyire a szüleikhez láncolva, nem is tartották őket a saját háztartásukban, hanem jöttek-mentek a rokonságban, tapasztalatokat és kapcsolatokat szereztek, vagy egyszerűen túléltek, ahol tudtak.
Az persze társadalmi csoportonként és nemenként is eltért, hogy ki, hova és miért ment, például iskolába, inasnak, cselédnek, vagy nemesként egy udvari iskolába.
Ami a források alapján világosan kirajzolódik, az a nemesség és az arisztokrácia körében famíliának nevezett nagycsalád, más szóval nemzetség vagy „ház”, amelyben megoszlottak a funkciók, felelősségek, feladatok. „Óriási variabilitás volt a tekintetben, hogy a gyerek hova kerül, nehéz ezért az átlagosról vagy a jellegzetesről beszélni. Kerülhettek a gazdagabb vagy műveltebb nagybácsihoz, vagy a megözvegyült nagynénihez, a szerencsésebbek mehettek a királyi udvarba, vagy iskolába Grazba, Bécsbe” – mondja a történész.
A nagycsaládi hálózat családmodelljében a testvérkapcsolatokat is nagyon másképp kell elképzelnünk. „Lehet, hogy kiskorukban a gyerekek kevés időt töltöttek együtt otthon, mert mindenki máshol volt elhelyezve. Viszont a sorsuk felnőttként összefonódott, segítettek egymásnak a boldogulásban és sok mindenben – a gyerekneveléstől a vagyonátörökítésen át – együtt kellett működniük.”
Amikor az apa hal meg
A vagyon átörökítésének kérdése meghatározta a családi kapcsolatokat is. Magyarországon a nemesség körében a lányok sokkal kevesebbet örököltek, a fiúk pedig egyenlően (azaz nem csak az elsőszülött). Ez azt is jelentette, hogy ha egy nemesnek csak lánya született, a fiúági öröklés elve alapján megtörténhetett, hogy a vagyon a testvérei férfiágán öröklődött tovább.
Amikor az apa meghalt, és az anya kiskorú gyerekekkel maradt özvegy, a gyerekek és a vagyon sorsa gyámok kezébe került. Ez lehetett az anya is, sokszor másokkal együtt, de az sem volt kivételes, hogy az anya újraházasodásával kalkulálva – és a jövendőbeli mostohaapától a gyermekek vagyonát féltve – a gyámságot vagy akár a gyermekek nevelését az apai család vette a kezébe. A gyermekek nagykorúságáig ugyanis a mostohaapának jogában állt kezelni az örökségüket – ebből kifolyólag a kisgyermekes özvegy anyák kapósak voltak a házassági piacon.
Amit a hajdani mozaikcsaládok taníthatnak nekünk
„A régi mozaikcsaládokban nem volt különélő szülő, mert a házasságok nem válással értek véget, hanem az egyik szülő halálával. Ezzel szemben mai mozaikcsaládokban a gyermekek számára fizikailag és lelkileg is megterhelő lehet a különélő szülőkkel való párhuzamos kapcsolattartás. A gyerekek több háztartáshoz tartoznak, közöttük ingáznak, van mostoha és édes szülőjük is egyszerre, amiből bonyolult helyzetek keletkeznek, amelyek megoldása sok empátiát és türelmet igényel minden családtag részéről” – kezdi a történész, amikor arról kérdezem, miért érdemes tudnunk arról, hogyan éltek valójában a régi családok. „Ma azt gondoljuk, hogy a magcsalád az ideális: a szülő és a gyerekek. A régiek viszont még nem gondolták, hogy csak ez a jó. Mások voltak az elvárások, a normák, és ettől nagyon más lett a megélése is a dolgoknak.
Ma például sok gyerek szégyelli, ha a nagymamájánál lakik, mert a szülei elváltak és nem tudják nevelni őket. Sokat segítene, ha nem tapadna ezekhez előítélet és megbélyegzés.
(Kiemelt kép: Getty Images)
