Pszichodrámacsoportok vezetőjeként Hunya Csilla pszichológus, az Otthonterápia blog szerzője munkája során gyakran feltérképezi a pszichodrámajátékban részt vevők lakókörnyezetét. „Az eljátszott jelenetekhez a teret is létrehozzuk, és nálam nem szokatlan, hogy az ágy vagy a szekrény is szerepet kap, sőt »megszólal« egy jelenetben, mert nemcsak díszletnek építjük meg a szobát, hanem bemegyünk a mélyére és használjuk a tárgyait. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy gyakran maga a környezet vagy egy-egy tárgy adja meg a kulcsot a probléma okának kiderítéséhez” – mondja a szakember.

Amikor az ajtó életre kel

„Egy alkalommal például a protagonista (így nevezzük azt, akinek a problémáját megjelenítjük a drámajátékban) azért vállalkozott a játékra, mert úgy érezte, évek óta határhelyzetben áll, nem tud továbblépni az életében – meséli Hunya Csilla. – Jelenlegi munkája csupán pénzkereset, mégis valami visszatartja, hogy teljesítse az álmát, befejezze a doktori képzést, és tudományos pályát építsen. Kiderült, hogy több testvére van, ő másodmagával a »kicsik szobájában« lakott, de míg legfiatalabb bátyja átmehetett a nagyok felségterületére, ő nem léphette át a határt, azaz a két szobát össze kötő ajtót. Testvérei kizárták a játékaikból, a titkaikból, nem érinthette meg a dolgaikat. Ha mégis megpróbált átmenni hozzájuk, megszégyenítették. A kívülállóhelyzet felnőttként is vele maradt: nem tudott beilleszkedni a drámacsoportba, és az életben sem volt képes elfoglalni a képességei és képzettsége szerinti helyét. Nem engedte meg magának, hogy átlépjen oda, ahol a nagyok és a komoly dolgok birodalma van. A pszichodrámajáték során kiraktuk a két gyerekszobát, közéjük pedig egy játékos állt be az ajtó szerepébe. A protagonista odalépett az ajtó elé, és elmondta a vágyait, de az ajtó kemény hangon elvágta előle az utat: »Neked ide nincs jogod belépni! Mi keresnivalód lenne itt? Csak egy kis szerencsétlen vagy.« A férfiak pedig össze kellett szednie minden lelki és fizikai erejét, hogy megnyissa az ajtót, és bizonyítsa: méltó a belépésre. Azaz szimbolikusan újra kellett írnia az életét, el kellett foglalnia az őt megillető helyet. Hosszú időbe telt, de sikerült, és lassan-lassan a csoport is befogadta.”

…

A cikket teljes egészében elolvashatod a Nők Lapja Psziché 2016/3. számában.

Szöveg: Fekete Edina

Fotó: Thinkstock