Tamás alig múlt 16 éves, amikor egy barátja ösztönzésére felkeresett egy pszichológust. Csillapíthatatlan szerelmi bánata miatt kért segítséget. A családja előtt azért titkolta eleinte a terápiát, mert nem akart kérdéseket. Később azért, mert úgy gondolta, elárulta a szüleit azzal, hogy „kibeszélte” őket egy idegennek. Csaknem két év telt el az első ülés óta. Csütörtökönként délután mindig ott volt a rendelőben. A tanévben színjátszó kör, a szünetekben könyvklub volt az „alibi”. A terápia díjának fizetése nem jelentett számára problémát, édesanyja sosem kérdezte tőle, hogy mire költ hetente tízezer forintot. Bíztak benne. Addig a csütörtök délutánig. Akkor hirtelen minden megváltozott. Tamás elindult a „színjátszó körbe”, de este nem ért haza. A rendőrök találtak rá. Részegen randalírozott egy külvárosi parkban. Az ügyeletről a pszichiátriára került. Ott derült ki, hogy terapeutája minden előzetes jelzés nélkül külföldre ment a szerelmével. Tamás egyedül maradt. A kérdéseivel, a félelmeivel, önmagával és a függőségével. Merthogy függővé vált. A pszichológusától.

Társfüggőség és nárcizmus

Tamás esete ugyan szélsőséges, de nem egyedi, függőség bárkinél kialakulhat. Van, akinél néhány alkalom is elég, és van, akinél hónapok kellenek ahhoz, hogy az élete szerves (és elhagyhatatlan) részévé váljon a pszichológussal való rendszeres találkozás. A függőség önmagában azonban nem jelent feltétlenül rosszat, kerülendőt, kezelendőt, csak akkor, ha olyan kényszeres viselkedési mintává válik, amellyel valaki saját és környezete mindennapjait mérgezi általa.

A függőségnek létezik egy olyan fajtája, amelyben valamilyen szinten mindenki érintett. Ez a társfüggőség. Igen különbözőek a megjelenési formái, ezért nem vagy csak nehezen ismerjük fel ennek a jeleit.

…

A cikket teljes terjedelmében keressétek a Psziché szeptember-októberi lapszámában!

Szöveg: Szigeti Ildikó tanácsadó szakpszichológus

Kép: Thinkstock