– Néhány éve mesélted, hogy azért írtad az első könyved a hűtlenségről, mert a klienseid kétharmada ilyen jellegű történettel keresett meg, és úgy tűnt számodra, hogy ez egy társadalmi méretű probléma. A nemrég megjelent második műved a gátlások és félelmek leküzdéséről szól. Ezt a témaválasztást mi indokolta?
– Azt vettem észre, hogy sok kliensem afféle „előretolt” problémával jelentkezik: egy olyan nehézséggel, amivel már szembe tud nézni, és abban kér segítséget. Legtöbbször azonban az derül ki, hogy ez a probléma tulajdonképpen csak a tünete valaminek – jóval mélyebben vannak a gyökerei annak az elakadásnak, amivel érkezett. Például eljön hozzám egy pár, hogy baj van a kapcsolatukkal, azon belül is általában a másikkal, aki nem úgy viselkedik, ahogy kellene. Ám miután kicsit jobban megismerkedem velük, rádöbbenek, hogy a probléma voltaképpen nem is párkapcsolati gyökerű, hanem arról van szó, hogy egyiküknek vagy mindkettejüknek van valamilyen egyéni elakadása. Hozzá kell tennem, hogy szinte mindannyian kisebb-nagyobb elakadásokkal élünk, de ettől még boldogok lehetünk a társunkkal, ha ezek a gyengeségek éppen jól passzolnak egymáshoz. Ám amikor az egyéni bajok úgy találkoznak, hogy felerősítik egymást, azt megélhetjük úgy, mintha párkapcsolati problémánk lenne. Azt vettem észre, hogy ha a felek sikeresen dolgoznak az egyéni elakadásukon, akkor ennek következtében szinte „magától” szűnik meg a párkapcsolati probléma is. Ez a családterápiákon is gyakori tapasztalat: például a szülők azért fordulnak szakemberhez, mert a gyerek ágyba pisil. A családterápia azonban fokozatosan párterápiává alakul, és ha az sikeres, akkor „mellesleg” megszűnik a gyerek tünete is. Néha szinte el is felejti a szakember, csak néhány alkalom után kérdez rá: „Egyébként hogy van a gyerek?” A válasz pedig általában: „Ja, neki már régóta semmi baja!” Ha tehát a gyökérproblémát sikerül megragadni, akkor a felszíni tünetekkel túl sokat már nem kell vacakolni. Szóval egy ideje már az izgat, hogy mi van a mélyben – és ott általában sok sérülést, szorongást, félelmet találunk, amelyek meghatározzák nemcsak azt, amit teszünk, de azt is, ahogy a velünk történteket értelmezzük. Ha például bizonyos témában van egy feldolgozatlan gyermekkori sérelmem, akkor bántásnak vehetem a párom egy olyan megnyilvánulását is, amit ő nem annak szánt, és objektíve nem is az. Máris lett egy párkapcsolati problémánk, pedig valójában arról van szó, hogy az élet egy konkrét helyzeten keresztül felszólított engem arra, hogy foglalkozzak egy elakadásommal, próbáljam meggyógyítani azt a régi sebet. Vagyis az jár folyamatosan a fejemben, mit kezdhetünk azokkal a hiedelmekkel, szorongásokkal, félelmekkel, amelyek megakadályoznak minket abban, hogy képesek legyünk reálisan kezelni egy-egy élethelyzetet.
– Hogyan fogadják a klienseid, amikor kiderül, hogy itt most elsősorban nem a férjük vagy a feleségük problémás viselkedéséről, a kapcsolati nehézségekről lesz szó, ami miatt eljöttek hozzád, hanem jóval korábbi személyes élményeket akarsz megpiszkálni?
– Nem mindenki igényli ezt. Ha valaki azt mondja, neki elég, hogy a párkapcsolata funkcionáljon, máshoz nem akar nyúlni, azt el tudom fogadni. Lehet, két év múlva, ha eljut addig, hogy képes szembenézni bizonyos dolgokkal, magától jelentkezik. De mindenkinek felajánlom: ha egy problémával tényleg le szeretne számolni, akkor ne csak tünetcsökkentéssel foglalkozzunk, hanem menjünk mélyebbre.
– A könyvedben több személyes élményt is megosztasz, és megmutatod a sebezhető oldaladat is. Kiderül, hogy hiába foglalkozol a témával már sok éve, időnként neked is vannak nehézségeid. Nem okoz ez csalódást az embereknek? Nem kapsz olyan visszajelzéseket, hogy inkább az írjon erről, aki a problémáit, félelmeit már leküzdötte?
– Még nem találkoztam senkivel, aki ezen a területen már tökéletes lenne. Egy-két kliensem egyébként valóban aggódott amiatt, hogy megmutatom a sérülékeny részeimet, mert vannak, akik idealizálni akarják a terapeutát, egy erős, sebezhetetlen anyának szeretnék látni, aki sosem hibázik, és mindig tudja, mit kell tenni. Vannak kollégák is, akik úgy gondolják, hogy a terapeuta és a kliens kapcsolata hierarchikus viszony, amelyben ilyesminek nincs helye. Ezzel én nem értek egyet. Nem szívesen nyitnám meg magam annyira, hogy az már teher legyen a klienseimnek, de fontosnak tartom megmutatni: én is teljesen átlagos vagyok a legtöbb szempontból, mert szerintem csak így lehetek hiteles. Ebben most meg is erősítettek, mert rengeteg visszajelzést kaptam arra vonatkozóan, mennyire megnyugtató, hogy a szakember is küzd nehézségekkel, neki is vannak gyengeségei, ő is csak ember. Ami pedig a bátorságot illeti: hogy nézne ki az, ha én nem tenném meg, amire másokat biztatok? Ezért magam is megmutatom, hogy milyen területeken és helyzetekben voltam/vagyok béna, túlérzékeny vagy szorongó. Természetesen a gyengeségeimen dolgozom, igyekszem ezeken változtatni, de tisztában vagyok azzal, hogy minden hiányosságomat nem fogom tudni megszüntetni. Ezzel együtt is elfogadom magam, és hiszek abban, hogy mások – legalábbis a számomra fontos személyek – is elfogadnak.
– Meg tudod fogalmazni egy mondatban, hogy számodra mit jelent a bátor élet?
– Bátornak lenni számomra annyit jelent, hogy ha kell, külső megerősítések hiányában is képes vagyok azt tenni, amiben hiszek, azt az utat követni, amit helyesnek tartok. Ilyen értelemben önmagamat is bátornak tekintem, mert voltak az életemben olyan periódusok, amikor hosszú ideig kellett kitartanom pozitív visszajelzések nélkül, gyengítő hatások ellenében. A pszichológia szakot például éppen akkor végeztem el, amikor a családom anyagilag tönkrement, és nekem alkalmi munkákat kellett vállalnom az egyetem mellett, de így is napról napra éltem. Ráadásul egy számomra igen fontos hozzátartozóm következetesen arra biztatott, hogy adjam fel a tanulmányaimat, és menjek el inkább egy butikba eladónak, mert az biztonságosabb. Ezt rettenetesen fájt végighallgatni akkor, amikor minden bátorításra szükségem lett volna, hogy tovább tudjak küzdeni. Szerencsére a nehézségek ellenére eszembe sem jutott feladni, annyira biztos voltam abban, hogy nekem ez a hivatásom.
– Milyennek látsz minket, magyarokat bátorság tekintetében?
– Sajnos a legtöbb ember, akivel találkozom, a megfelelés kényszerében él, mindig igyekeznek azt mondani és tenni, amiről úgy gondolják, hogy másokból pozitív választ vált ki. Ezért látunk olyan ritkán valódi egyéniségeket. Természetesen nem azt akarom sugallni, hogy ne vegyük figyelembe a környezetünk véleményét és igényeit, de ha ezt mérték és kritika nélkül tesszük, akkor elveszítjük önmagunkat. Aki állandóan ki akarja kerülni a szembesülést azzal, hogy ő nem mindenkinek tetszik, az végül önmagának sem fog tetszeni. Az önismereti csoportjaim tagjait is arra biztatom, hogy azt mondják, amit gondolnak, ne pedig amiről azt hiszik, hogy mások hallani szeretnék. Nyilván nem az a cél, hogy tapintat nélkül a többiek arcába vágjanak valami fájót, hanem az, hogy merjék képviselni, ha van önálló gondolatuk, ne álljanak be a sorba. Ez nyilván nem lehetséges mindig és minden területen, de fontos, hogy legyenek olyan szeletei az életünknek, ahol igenis kitartunk emellett. Ma már eleve azokat vállalom el terápiára, akiknél azt látom, hogy bár még nem tartanak itt, de efelé törekszenek. Sok fiatallal találkozom, akik az anyuka javaslatai alapján szakítanak meg párkapcsolatokat, barátságokat, fejtik ki valamiről a véleményüket, még az sms-eikre is azt válaszolják, amit az anyjuk diktál. Kérdés, hogy egy ilyen valaki tényleg akar-e ezen változtatni, vagy arra kér jóváhagyást, hogy minden így menjen tovább. Utóbbit nem vállalom. Tiszta szívből elfogadom, hogy ő most még itt tart, de nem tudom ebben hitelesen támogatni. Az ilyen ember az alárendeltsége megőrzésében érdekelt, mert így a másiké a felelősség is, ő felmentheti magát azzal, hogy csak végrehajtó volt, valamit ráerőszakoltak. Minden potenciális kliensnek elmondom, hogy a közös munkánk milyen területeket érintene az életében, és megkérdezem, hogy ezt tudja-e vállalni. Ha az illető szeretne felnőtt lenni, szívesen kísérem ezen az úton. Amennyiben úgy érzi, hogy erre még nem képes, inkább ajánlok neki másik szakembert. Ha később úgy gondolja, hogy olyan fázisba jutott, amikor ebből továbblépne, fejlődni, függetlenedni akar, akkor természetesen visszajöhet hozzám. Sokan vissza is jönnek.
– Csinos, fiatal nőként lettél ismert és sikeres a szakmádban, könyveket írsz, előadásokat tartasz, sokat szerepelsz a médiában, miközben tudni lehet rólad, hogy két kislány anyukája is vagy, van egy biztos hátországod. Nem érzel irigységet mások részéről, hogy ez neked mind megadatott? Nem szoronganak tőled? Nem bántanak?
– Szerencsére ritkán bántanak, azt viszont már többektől hallottam, hogy egyfajta szerepmodell vagyok számukra, mert azt képviselem, ami felé ők is törekszenek: miközben azzal foglalkozom, amit szeretek, anya is vagyok, társ is vagyok, van egy jól működő privát életem. Végül is ez az a kombó, amire a legtöbb nő vágyik. De – nekem nagyon tetsző módon – ezek a hölgyek nem ideálképként gondolnak rám, inkább úgy, hogy olyasmit képviselek, ami sok munkával ugyan, de elérhető. Természetesen volt e téren rossz élményem is, méghozzá egy szakmai-baráti kapcsolatomban, ami fájdalmasan szakadt meg. Kiderült, hogy egy kolléganőm, akit közeli barátnőmnek is tartottam, rosszindulatú hazugságokat terjesztett rólam. Életem egyik legnagyobb csalódása volt, mert nagyon szerettem őt, éppen ezért mindent megtettem, hogy megértsem a motivációját. Arra jutottam, hogy a köztünk lévő szakmai különbségek – ő idősebb nálam, de jóval később kezdte el a szakmát, és nem jutott benne bizonyos pontnál tovább – sajnos akkor is hierarchiát teremtettek közöttünk, ha én magammal egyenrangúnak tartottam és kezeltem őt. Ő feltehetően nem élte meg magát egyenrangúnak, és ez megalapozott benne egy mély szorongást és keserűséget. Ebből valamit érzékeltem, de abban bíztam, eléggé szeret ahhoz, hogy a feszültséget ne romboló módon, az én lehúzásom által igyekezzen feloldani. Mára el tudtam fogadni, hogy ezt az utat választotta, de kemény lecke volt.
– Van valamilyen szakmai célod vagy álmod, ami még nem valósult meg?
– Épp most kezd megvalósulni. Mindig arra vágytam, hogy sokakhoz szólhassak közérthetően, és a munkámnak legyen gyakorlati haszna. Terapeutaként naponta maximum nyolc emberrel tudok együtt dolgozni – és az már egy nagyon kemény nap! De ennél sokkal többen vannak, akik arra vágynak, hogy jobban legyenek. Könyvekkel és előadásokkal nyilván nem lehet csodát tenni, de arra nagyon jók, hogy sokakat elindítsanak egy belső úton. Megoldást önmagukban nem jelentenek, de egyfajta kapaszkodót igen. Erőt lehet meríteni belőlük, amit az általam kapott levelek is visszaigazolnak. Egyébként erre nemcsak a lélektani könyvek alkalmasak, hanem a regények, sőt, akár az életrajzi művek is. Sokszor nem is ragad meg belőlük több, mint két-három mondat, de azok úgy maradnak velünk egy életen át, mint egy hűséges kutya. 18-20 éves koromban például a kezembe kerül Sophia Loren önéletrajzi könyve, ami messze nem a legjobb olvasmányaim egyike volt, de az a rész mély nyomokat hagyott bennem, amikor arról írt, hogy veszélyeztetett terhes volt, és az orvosok azt mondták neki, nagyon kicsi az esély arra, hogy megmaradjon a gyerek. Hét hónapig feküdt szinte mozdulatlanul, hogy ne terhelje meg a szervezetét, miközben szinte csonttá soványodott a híresen szép lába. De végigcsinálta, mert hitt benne, hogy neki akkor is lesz gyereke, ha az orvosok szerint nem lehet, s ezért kész volt megtenni bármit. Ez a néhány oldalnyi szöveg életem több pontján jelentett fontos kapaszkodót számomra. Erre jó egy könyv. Vagy egy előadás egyetlen mondata, ami éppen akkor, abban a lelkiállapotban „betalál”, ahogy mondani szokták. Rányitja a szemünket egy másfajta gondolkodásmódra, erőt, bátorságot, reményt meríthetünk belőle. Ha valaki csak egy ilyen mondatot talál a könyveimben, már érdemes volt megírnom őket.
– A könyvedben rengeteg irreális félelemmel foglalkozol. Kevesebb szó esik a reális félelmekről, pedig ma láthatóan forrongásban, átalakulásban van a világ, az embereknek – jogosan – megnőtt a veszélyérzetük.
– Ma valóban tele van a világ szörnyűségekkel. Ha ettől valaki szorong vagy fél, azt én reálisnak és normálisnak tartom. Mégis arra kell törekednünk, hogy ezeket a nehéz érzéseket valamelyest kordában tartsuk, képesek legyünk hatékonyan cselekedni, és örömet találni az életünkben. Bizonyos eseményeket ugyanis nem tudunk kontrollálni, nem tudunk mit tenni ellenük. Ami azonban közben zajlik, az éppen az életünk, és nem mindegy, hogy annak a külvilág fájdalmas történései, potenciális veszélyei a hátterét adják, vagy az egész tartalmát. Ha folyamatosan olyan dolgoktól rettegünk, amelyek felett nincs hatalmunk, például balesettől, betegségtől, háborútól, akkor a belső békénket máris elveszítettük. A baj még be sem következett, sőt, lehet, hogy be sem fog következni, de mi már olyan állapotban vagyunk, mintha egy realizálódott katasztrófával állnánk szemben. Így az, ami elől el akarnánk menekülni, sunyi módon bekúszik az életünkbe, és uralni kezdi azt. Mit tehetünk? Egyrészt az „itt és most”-ra kell koncentrálnunk, hogy képesek legyünk örülni annak, ami jó, másrészt távlatosan kell tekintenünk a velünk történtekre, hogy olyan döntéseket hozzunk, amelyek nem térítenek el a magunk elé tűzött céloktól. Ne várjunk egy évfordulóra azzal, hogy kifejezzük egy fontos személynek a szeretetünket: mondjuk meg neki most! Még ma valósítsuk meg, ami módunkban áll, és a legmélyebb meggyőződésünk szerint helyes. Persze ne görcsöljünk rá arra, hogy hátha holnap már nem lesz rá lehetőségünk, és nem kell, hogy mindenkitől úgy köszönjünk el, mintha utoljára látnánk. Azt viszont nagyon fontosnak tartom, hogy ha valami szép, pozitív érzés jelenik meg bennünk, azt adjuk oda, fejezzük ki, tegyük meg most. Így mindig lesz, ami a világ aktuális helyzetét érintő félelmeket és fájdalmakat ellenpontozza.
– Te mit csinálsz, amikor félsz?
– Felteszem a kérdést: „És akkor mi van?” „És akkor mi lesz?” Majd végigviszem gondolatban, hogy mi a legrosszabb, ami történhet, és az esetek 99%-ban arra jutok, hogy még az is túlélhető lenne számomra. De mondok egy konkrét példát is. Kezdetben szorongást okozott számomra, hogy olyan befutott szakemberek előtt vagy után tartottam előadást, akik nálam évekkel, akár évtizedekkel idősebbek. A legtöbben ugyanis (különösen a nők) jóval könnyebben szavaznak bizalmat egy hetvenes éveiben járó mesternek, mint egy harmincas-negyvenes, kevésbé ismert nőnek. Féltem, hogy a nagyok árnyékában nem lesznek rám kíváncsiak, nem fognak szeretni, és az elutasítás talán nem is az általam közvetített tartalomnak szól majd, hanem a személyemnek, a koromnak vagy a női mivoltomnak. Egy este aztán Müller Péter után tartottam előadást a Nyitott Akadémián. Rengeteg ember volt ott, akik – feltételezem – Müller kedvéért jöttek el, nem miattam. Müller Péter hatalmas színpadi tapasztalattal rendelkező, karizmatikus előadó. Utána fellépni… Mi tagadás: szörnyen izgultam. Az egyik szervező ekkor – érzékelve szorongásomat – odajött hozzám, és azt mondta: hidd el, ezek az emberek ki vannak éhezve arra, hogy kapjanak valami értékeset, valami fogódzót. Nem akadémiai székfoglalót várnak tőled, és nem is azt, hogy te legyél Müller Péter. Elég, ha van valamid, amit adni tudsz nekik, és biztosan van, hiszen nap mint nap emberekkel foglalkozol. Ezek az egyszerű mondatok bennem teljesen más megvilágításba helyezték, hogy mi a feladatom. Ez nem konferencia, ahol a kritikus kollégák arra várnak, hogy szétcincálhassanak, hanem civilek, akik kapni akarnak valami jót. Én meg adni szeretnék nekik! Ebből nem sülhet ki rossz! Ez teljesen átkeretezte bennem az egészet, és hasonló szituációban erre szoktam gondolni a mai napig is. Mára szinte az egész országot bejártam az előadásaimmal, és minden alkalommal adtam is, kaptam is. Örülök, hogy nem hagytam, hogy a félelem útját állja annak, hogy azt csináljam, amit igazán szeretek.
A Psziché Akadémia előadásai folytatódnak. 2021. január 21-én Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus lesz az előadó. Az előadás témája: Tőled mit várnak el? És te mit szeretnél?
Almási Kitti munkája során számtalanszor tapasztalja, hogy nem úgy élünk, viselkedünk, döntünk az életünkről, ahogy valójában, a szívünk mélyén szeretnénk, hanem az alapján, amit arról gondolunk, hogy mit vár el tőlünk a családunk, férjünk, főnökünk. Így pedig sosem leszünk igazán boldogok, hiszen nem a saját életünket, vágyainkat éljük. Almási Kitti a megoldásokról, az elvárások csökkentéséről mesél nekünk.
Vedd meg a jegyedet már most az online előadásra itt:
https://oneticket.hu/psziche-akademia-6304
Az interjú eredetileg a Nők Lapja Psziché 2015/novemberi lapszámában jelent meg.
Szöveg: Gutman Bea
Fotó: Garai Edit
