Woman holding angel globe

Segíteni jó. És képzeletben vállon is veregetjük magunkat, ha sokadszor is adunk kölcsönt a barátunknak. Holott lehet, éppen ezzel hátráltatjuk abban, hogy belássa: el kellene végre kezdenie takarékosabban élni. Vagyis jól segíteni nem is olyan egyszerű.

Pedig olyan nyilvánvalónak tűnik: ha segítő szándékkal közeledem, csakis jót tehetek a bajban lévővel. Csakhogy még a profi segítségnyújtóknak – például a szociális munkásoknak, az egészségügyi dolgozóknak, a pedagógusoknak – is nehézséget jelent olykor, hogy meg tudják különböztetni, mi a valódi segítség, és mi az, amivel átlépik felelősségük határait, „túlsegítik” a támogatott személyt, és ezzel akár még ártanak is neki.

„Én csak jót akartam!”

„Nagy galibát okozott az a segítőnk, aki egy értelmi fogyatékossággal élő kislányt vitt reggelente iskolába. Mivel soha nem látta a családot reggelizni, rendszeresen bement a gyerekkel a boltba, vett neki ételt, és megetette – meséli Kapocsi-Pécsi Anna szociális munkás, szupervizor, az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetségének (ÉFOÉSZ) munkatársa. – Mindez csak akkor derült ki, amikor aggodalmát az iskolában is jelezte, aminek egy kínos beszélgetés lett a következménye: a szülők magyarázkodásra kényszerültek, hogy ha nem is eszik együtt a család, a kislány mindennap kap reggelit. A segítő a gyereknek jót akart, még a pénzét is rááldozta, mégis nemhogy jobb, inkább rosszabb helyzetbe hozta a családot. Hiszen nem nehéz elképzelni, mit érezhetett az az anya, akinél kétségbe vonták, hogy ad-e egyáltalán enni a gyerekének. »Akkor majd én hazaviszem a klienst!« – szokták mondani szakmai körökben a szociális munkások, amikor lassú és döcögős a hivatalos út. Persze csak tréfaként, mert tudjuk, hogy azzal csak tetéznénk a problémákat, ha a privát életterünkbe vonnánk be a támogatottunkat. Azért előfordult már, hogy a nevelőtanár hazavitte az állami gondozott kamaszt, vagy pénzt adott neki, de néhány napon belül már ő is rájött, hogy hiba volt. A fiatal ugyanis nem értette, hogy ez miért nem történhet meg mindennap, és kérlelni kezdte a tanárát, hogy nála élhessen.” Kapocsi-Pécsi Anna szerint ha egy szakember hasonló helyzetbe bonyolódik, akkor az „én csak jót akartam” magyarázat csupán egy máz, érdemes egy szupervizorral megbeszélnie, vajon mi lehet a valódi indoka annak, hogy átlépi a szakmai határokat. Előkerülhet például egy korábbi feldolgozatlan történés a segítő életéből, vagy rájön, hogy most azt próbálja tudatosság nélkül kárpótolni, amiben valamikor ő szenvedett hiányt. Ha nem foglalkozik a problémával, valószínűleg a későbbiekben is hasonló szituációkban találja majd magát, melyekben nem segítőként, hanem önfeláldozó mártírként működik – magának és a kliensnek is problémákat okozva ezzel.

…

Cikkünk folytatását a Nők Lapja Psziché december-januári számának 36. oldalától találjátok!

Szöveg: Fekete Edina

Fotó: Europress – Getty Images