A memória olyan területe a lélektannak, amely kapcsán nehéz általános szabályokat, mindenkire érvényes elméleteket gyártani. Vajon mivel magyarázható, hogy vannak, akik tisztán emlékeznek a kisgyermekkoruk részleteire, és vannak, akiknek szinte semmilyen konkrét emlékük sincs? Mi történik akkor, amikor úgy érezzük, hogy egy olyan „jelenet” főszereplői vagyunk, amit korábban már átéltünk egyszer? Egy kellemes illat hogyan röpíthet vissza minket egy kedves élményünk színterére? Kérdések, amelyek többségére kétséget kizáró válaszokat nem, legfeljebb sejtéseket tudnak megfogalmazni a kutatók. Egy biztos: a memóriával összefüggő tudományos bizonytalanságok hátterében az a banális felismerés áll, hogy azért nem lehet általánosítani, mert az emlékezést alapvetően az érzelmek befolyásolják. Ezek pedig nem csupán személy-, hanem hangulatfüggők is, tehát ugyanaz az ember bizonyos helyzetekben, állapotokban képes másra emlékezni.

Megtévesztő nosztalgia

Klára és Gábor házasságkötésük első évfordulóján döntötték el, hogy költöznek: a belvárosi zsivajból visszatérnek gyermekkoruk közös színterére, a Pest megyei csendes kisvárosba. A ház kiválasztása is magától értetődő volt. Kicsit romos, kicsit sötét, viszont alig egy saroknyira áll az iskolától, ahol húsz éve megismerték egymást. A döntést hamar követték a tettek, a fiatal pár néhány hét múlva azon kapta magát, hogy holmijuk számozott dobozokban várakozik az aprócska albérletben. Klára piros filccel jelölte a naptáron a költözés napját. És ahogy közeledett a nagy nap, az ifjú házasok egyre feszültebbé váltak, és olyat tettek, amit korábban soha: hangosan veszekedtek. Látszólag ok nélkül kezdtek vitatkozni, és maguk sem értették, mi történik velük. Egyetlen dologban voltak biztosak: a szerelmükben. Aztán egyik este Klárából kifakadt a szavakká érlelt gondolat: nem akar visszamenni oda! Gábor váratlan hirtelenséggel ölelte át a lányt, akinek fogalma sem volt arról, hogy ebben a forró ölelésben a hála öltött testet. A pár egyik tagja sem akart ugyanis gyermekkoruk színterére visszaköltözni. Szép emlékek ide, jó élmények oda, a nosztalgiázás kevésnek bizonyult ahhoz, hogy visszatérjenek. A fiatal házasok az elbukott foglaló összegével fizették meg a tanulópénzt. Egy életre megjegyezték a történetük tanulságát, nevezetesen, hogy legyenek bármilyen szépek és kellemesek is az emlékek, alkalmasak lehetnek arra, hogy megtévesszék az egyszeri halandót. Sokan állnak értetlenül a csalódás előtt, amikor az egykor idilliként tárolt élmények (vagy személyek) jelen idejű verziója bizony igencsak lehangoló.

Mindannyian könnyedén beleeshetünk az emlékeink által „megásott” verembe. Sigmund Freud több évtizeden át kutatta a memóriánknak e nem túl barátságos működését. „Csak a szépre emlékezem…” Ugye ismerős ez a slágerszöveg? A szerző (Putnoki Gábor) lényegében ezzel a pár szóval közérthető módon summázta a bécsi pszichiáter munkásságának eredményeit.

…

Ha tovább olvasnál a témáról, elfeledhetetlen emlékekről, traumák előhívásáról, lapozd fel a Psziché december-januári számát!

Szöveg: Szigeti Ildikó tanácsadó szakpszichológus

Illusztráció: Tudesco Julia