Ha Béla bácsinak áramszedője volna és csilingelne, ő lenne a villamos – ezzel vagy ehhez hasonló mondattal szoktuk rövidre zárni azokat a párbeszédeket, amelyekben a beszélgetőtársunk rázendít a „mi lett volna, ha…” kezdetű elmélkedésre. E kissé szemtelennek tűnő reakciók alapja: a legtöbben hiábavaló, időrabló tevékenységnek tartják az efféle múltba révedéseket. Nehéz vitatkozni ezekkel a véleményekkel, hiszen fizikai törvényszerűség a pillanat múlékonysága, így fölöslegesnek tűnhet egy immár megtörtént és megváltoztathatatlan dolgon elmélkedni. Pedig korántsem értelmetlen ez az agyalás. Persze, mint mindent, ezt is csak mértékkel érdemes „gyakorolni”, mert aki állandóan a múltja mérlegelésével van elfoglalva, annak nincs ideje és módja rendesen megélni a jelen élményeit. Nem véletlenül szokás mondogatni, hogy aki menet közben folyton hátranéz, az előbb-utóbb elbukik.

A múltba révedés filozófiája

A múltbeli döntéseinken, tetteinken való elmélkedés a filozófia és a lélektan közös határán egyensúlyozó téma. Míg a filozófia inkább a gondolkodásunk keretét határozza meg, addig a pszichológiai megközelítés jellemzően a gondolkodásunk tartalmát elemzi. A mély vízi búvárkodás szándékától mentesen merüljünk el egy kicsit a filozófiába, leginkább annak egy sokak által követni próbált irányzatába! A manapság oly trendi zen buddhizmus egyik legfontosabb – és a földi halandók számára is érthető – tanítása szerint annak van a legnagyobb esélye a teljes értékű életre, aki képes az adott pillanatot mélyen és intenzíven át- és megélni. Első olvasatra vélhetően nem tűnik túl bonyolultnak a feladat, ám ha egy kicsit belegondolunk, netán „kipróbálnánk”, hamar rájönnénk, hogy ez bizony alapos gyakorlás után sem fog menni! Akár egy emberöltő sem lehet elegendő ahhoz, hogy megtanuljuk az élményeinket jelen időben kellőképpen értelmezni és értékelni. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, radikálisan át kellene formálnunk a gondolkodásunkat, legalábbis az időhöz való viszonyulásunkat.

…

Ha szeretnél többet megtudni a témáról, lapozd fel a Nők Lapja Psziché 2016/2. számát!

Szöveg: Szigeti Ildikó, tanácsadó szakpszichológus

Fotó: Europress