A feleségem szerint lúzer vagyok. Rossz férj. Pocsék apa. Persze kívülről boldog párnak tűnünk, akik imádják egymást és a porontyukat, vagy akikhez nagy baráti társaság jár. De amint becsukódik az ajtó a vendégek után, a függöny összezárul, majd újra szétnyílik, és elindul az újabb előadás. Főszereplői az angyalbőrbe bújt ördög és én, a meghunyászkodó, porig alázható balek. Hogy mióta folyik ez? Öt éve, amióta a lányunk megszületett. És hogy bírom? Hajszálon múlt, hogy véget vessek az életemnek. Miért nem szállok ki, jelentem fel, válok el? Mert Judit beteg, és engem úgy neveltek, hogy ne hagyjam magára az elesettet. Meg a lányomat is elveszíthetem. Vagy baja eshet. Judit talán a legnagyobb szörnyűségre is képes…

Holtodiglan, holtomiglan

Az egyetemen jöttünk össze. Judit magával ragadott, amolyan sodró, felforgató személyiség volt már akkor is. Én pedig úgy éreztem, vele a nagybetűs életet kanalazhatom. Felejthetetlen közös utazások, fergeteges bulik, világmegváltó dumálások, frenetikus szex. Igen, ez volt ő. A lány, aki mindenkit lázba hoz maga körül, nemcsak babaarcával, őrjítő testével, hanem forradalmi gondolataival, terveivel is. Ő marketinget tanult, és arra született, hogy vezető legyen. Kreatív, folyton újat kereső, de ellentmondást nem tűrő, vasakaratú diktátor. Érzékeny, visszahúzódó, támogató társnak, talán papucsnak meg ott voltam mellette én. Persze hogy elvettem, és vártuk, hogy szerelmünk gyümölcse még inkább bearanyozza az életünket. De a gyermekkel nem boldogság mosolygott be az ablakunkon, hanem ajtót nyitottunk a pokolra.

…

Cikkünk folytatását a Nők Lapja Psziché 2016. áprilisi számában olvashatjátok.

Szöveg: Kiss Henrietta

Fotó: Thinkstock