Számtalan vizsgálatot végeztek a tárgykörben, és ahogy azt a nagyszámú kutatás kapcsán megszokhattuk, lényegében sikerült bebizonyítani valamit és annak az ellenkezőjét is. Annyi biztosnak tűnik, hogy a káromkodás alkalmas lehet a pillanatnyi feszültség csökkentésére, hiszen egyfajta szelepként segít levezetni a többletenergiákat. Hosszú távon azonban – akárcsak az agresszió egyéb megnyilvánulási formái – nemhogy csökkenti, de inkább szinten tartja az agressziót.

Nincs győzelem a „szószkanderben”

Vegyünk egy hétköznapi példát! A boltban felbosszantott minket a pénztáros, aki előre megfontolt szándékkal „elszámolta” a visszajárót. Miután cifra káromkodások közepette tudtára adjuk, hogy ez nem volt helyes magatartás, a kasszánál ülő gyors megbánást tanúsítva kiegészíti a visszajárót. Kilépve a boltból még hosszasan bosszankodunk, és közben szüntelenül káromkodunk. Órák telnek el, és miközben a pénztáros már rég elfelejtette a kis intermezzót, mi még mindig a „saját levünkben fövünk”.

A káromkodást, a szitkozódást, az obszcén szavak használatát általában verbális agresszióként értelmezi a lélektan. Némi finomhangolásra azonban ezúttal is szükség van. A verbális agresszió klasszikus formájáról csak akkor beszélhetünk, ha a szavainkkal konkrétan célba vettünk valakit vagy valakiket. Lényegét tekintve afféle test-test elleni csata, amikor egymással káromkodva felesel két feldühödött ember, amelynek különlegessége, hogy nem okoz külsérelmi nyomokat. „Belsérelmit” azonban annál inkább. A „szószkanderben” ugyanis nem lehetünk győztesek, mindig alulmaradunk. A megsemmisítő vereség érzetének több oka is van. Egyrészt nem tudjuk nem meghallani, amit ránk, avagy nekünk célozva mondanak, másrészt képtelenek vagyunk könnyedén túllépni az afféron, mivel a hatásuk nem múlik el olyan hamar, mint egy kék folt. Ráadásul a káromkodás jellemzően övön aluli ütések formájában támadja a másikat, az intim szféráját, a családi kapcsolatait, a hitét gyalázza, vagyis a legérzékenyebb területeket veszi célba.

…

Cikkünk folytatódik a Nők Lapja Psziché 2016/4. számának 106. oldalán.

Szöveg: Szigeti Ildikó szaktanácsadó, szakpszichológus írása

Fotó: Tudisco Juli