„Apám alkoholfüggősége elvette a gyerekkoromat”

Mit érezhet az a kisgyerek, aki rettegve készül az éjszakákra, mert sosem tudhatja, hogy a részegen hazatérő apjától mire számíthat? Szilvi arról mesélt nekünk, hogyan sikerült átvészelnie az idillinek korántsem nevezhető gyerekéveit.

Dramatic artistic portrait of a young woman

Fogalmam sincs, életben van-e még az apám. Utoljára úgy fél éve hallottam róla, amikor felhívott, és akadozó nyelvvel próbált meg tőlem pénzt kölcsönkérni. Ez mindig is rendszeres volt, és az utóbbi években már nem adtam neki, mert sosem kaptam vissza, és a páromat is bosszantotta a dolog – teljesen jogosan. Amilyen gyerekkort átéltem mellette, magam sem tudom, miért segítettem neki bármiben is. Talán az dolgozott bennem, hogy mégiscsak az apám.

Ha nem adtunk pénzt, patáliát csapott

Úgy ötéves koromig viszonylag normális gyerekkorom volt, ám akkor történt valami: apám kezességet vállalt egy barátjának, aki jó nagy kölcsönt vett fel az egyik banktól. A barát nem fizette a törlesztőrészleteket, sőt felszívódott, apám fizetésének pedig jelentős részét letiltották. Ez azt jelentette, hogy nem tudott többé eltartani engem, az ikerhúgaimat és az anyámat. Egyre több adósságot halmozott fel, rengeteg hazugságba és kétes helyzetbe keveredett, miközben elkezdett fékevesztett módon inni. Ráadásul annyira hitt abban, hogy a kocsmai nyerőgépekkel megduplázhatja a fizetését, hogy a megmaradó kis összeget is elbukta. Amikor eluralkodott rajta az alkoholmámor és a játékszenvedély, kiszámíthatatlanná és agresszívvá vált. Ha elfogyott a pénze, az éjszaka közepén hazajött, és hatalmas patáliát csapott, hogy adjunk még neki. Azonban nekünk sem volt honnan, emiatt ő kiosztott néhány pofont, majd elviharzott, hogy valahol hitelben igyon tovább. Hétévesen már könyörögtem anyámnak, hogy váljon el tőle, és költözzünk a kicsikkel a nagymamához, ám ő hallani sem akart erről, abban bízott, hogy apu előbb vagy utóbb erőt vesz magán, leteszi a piát és abbahagyja a játékgépezést. Fizetésnapon anyu nemegyszer hagyott otthon engem este az ikrekkel, és elment a kocsmába, hogy apám lelkére beszéljen, és valahogyan hazacsalja. Ezek a küldetések azonban nem jártak sikerrel.

Idegenekkel elhitette: ő a legjobb szülő

Anyám a folyamatos őrlődésben depresszióssá vált, ami tovább rontott a helyzeten. Immár mi védelmeztük őt, nem ő bennünket. Apám éjszakai cirkuszai egyre jobban eldurvultak. Mire kiskamasz lettem, már annyira féltem az éjszakáktól, hogy rendre becsempésztem a konyhakést az ágyamba, a párnám alá. Anyám is tudott erről, és nem kifogásolta. Akkoriban főleg segélyekből éltünk, albérletből albérletbe hurcolkodtunk, mert mindenhonnan kiraktak bennünket a fizetésképtelenségünk miatt, és rendszeres vendég volt nálunk a gyermekvédelem képviselője. Előtte apám mindig megjátszotta magát, úgy viselkedett, mintha ő lenne a legjobb szülő a világon, miközben anyánkat áztatta el az idegenek előtt. Úgy hazudott, mint a vízfolyás, a végén még őt sajnálták a mit sem sejtő, szörnyülködő hivatalnokok. Mi pedig hallgattunk, mert féltünk a haragjától, elvégre nekünk kellett vele együtt élnünk: az állandó cefreszaggal, a rendszeres hányásnyomokkal a fürdőszoba padlóján, az üvöltözéssel, az éjszakai terrorral.

A történet folytatódik a Nők Lapja Psziché 2016/5. számának 115. oldalán.

Szöveg: Szurovecz Kitti

Illusztráció: Thinkstock