Annak, aki vár, az idő minden ajtót kinyit – szól a kínai közmondás. Aki azonban mindezt úgy értelmezi, hogy mást sem kell tennie álmai beteljesüléséig, mint türelmesen ülni, az téved. Az idő ugyanis csak kinyitja az ajtókat, bemenni már nekünk kell rajtuk, és az is lehet, hogy odabent teljesen mást találunk, mint amit korábban elképzeltünk.

Illúziókat kergetünk?

„A várakozás sok esetben hasznos is lehet. Jó, hogy nem esik minden azonnal az ölünkbe – mondja Cziglán Karolina pszichológus –, hiszen a várakozás során sok mindenre megérünk, alkalmassá válunk. Ráadásul a készülődés, a ráhangolódás kihagyhatatlan eleme az elért sikernek, amelyet így jobban is tudunk értékelni. Sokkal inkább az a veszélyes, amikor a jelen állapotot leértékeljük, és azt mondjuk: csak akkor leszek boldog, ha majd teljesül, amire várok. A gondolkodásunkon múlik, hogyan értékeljük az eltelt időt. Ha azt mondom, a mostani életem nem teljes, akkor a foglyává válhatok a várakozásnak, elégedetlen leszek, és frusztrált. Ráadásul idealizálom a jövőt, így vagy képtelen leszek azt elérni, vagy csalódott leszek, amikor megkapom, mert nem hozza el a boldogságot. Volt olyan páciensem, aki mindig nagyon várt valamire. Először párkapcsolatra, aztán az összeköltözésre, majd a gyermekvállalásra. Az örökös várakozásban pedig az a veszélyes, hogy mindig a jövőben élünk, és elfelejtjük a jelenben jól érezni magunkat.” Ha bizonytalanok vagyunk abban, hogy idealizáljuk-e a jövőt, a pszichológus azt tanácsolja, ilyenkor tegyük fel a kérdést magunknak: milyennek képzeljük el az életünket, ha a várt dolog bekövetkezik? Ha habos-babos válaszunk van rá, például minden tökéletes lesz körülöttünk, akkor gyanakodhatunk, hogy illúziókat kergetünk.

„Legtöbbször külső dolgokra szoktunk várni, így az előléptetésre, a sikerre, a másik elismerésére, egy házra – folytatja a szakember –, de kutatás bizonyítja, hogy akinek belső céljai vannak, boldogabb. Ez pedig nem is meglepő. A belső célok ugyanis sokkal inkább tőlünk függnek. Ha azt tűzzük ki magunk elé, hogy figyelmesebbek legyünk, vagy türelmesebbek, akkor ezekre nem várunk, hanem elindulunk az önismeret útján. Sokszor érezzük magunkat az idő szorításában, mivel azt éljük meg, hogy versenyben vagyunk. A szomszéd hamarabb kapott jó állást, a volt osztálytárs előbb házasodott meg, a sztárok tehetségét már fiatalon felfedezték. Ilyenkor még inkább sürgetjük magunkat, hiszen attól tartunk, hogy lemaradhatunk valamiről. Ezt a rossz érzést a tudatos jelenlét gyakorlásával űzhetjük el: a pillanat megélése lehet kiút a várakozás csapdájából. Nem azt kell nézni, hogy a várt dolog bekövetkeztétől még milyen messze vagyok, hanem azt, hogy a ma reggelem, estém ugyanolyan értékes és megismételhetetlen. Keresni kell az elfoglaltságokat és a lépéseket, amelyekkel elindulhatok az álmom felé.”

…

A téma folytatását a Nők Lapja Psziché 2016/5. számának 91. oldalán olvashatjátok.

Szöveg: Wéber Anikó

Fotó: Thinkstock