1. A SZÍVEM NYOMÁBAN

„Már évek óta azzal a gondolattal keltem fel minden reggel, hogy: Ennyi az élet? Ennél több nem lesz? Elkezdtem gondolkozni azon, ha bármit kérhetnék, mit szeretnék, és egyszer csak kipattant a válasz a fejemből: világ körüli út. Akkor még úgy gondoltam, hogy ezt nem tehetem meg. Nem léphetek ki egy felső vezetői állásból, nem fordíthatok hátat a biztos jövedelmemnek, a karrieremnek. Belül viszont éreztem, hogy valami nem jó, mert elvesztettem az életszenvedélyemet. Végül több hónapnyi gyötrődés után egy láthatatlan kéz »belökött« a főnököm irodájába, és felmondtam. Elhatároztam, hogy megtanulom jól érezni magam, és megengedem magamnak azt, amire vágyom. Az önszeretetem első megnyilvánulása volt ez: mertem követni a szívemet.”

2. A KONTROLLON TÚL

„Mielőtt elutazunk valahová, általában tele vagyunk tervekkel. Mit szeretnénk megnézni, mikor hova szeretnénk eljutni. Korábban én is így indultam neki minden utazásnak, sőt az egész életemet úgy éltem, hogy szerettem az irányításom alatt tudni a dolgokat. Ázsiában viszont arra is rájöttem, hogy néha az a legjobb, ha elengedem a gyeplőt. Az út eleje még arról szólt, hogy minél több mindent lássak. Útikönyvvel a kezemben mentem mindenhova, kicsit katonásan intéztem a dolgokat, de később próbáltam belelazulni az élményekbe. Jó volt csak úgy spontán, céltalanul sétálgatni, akár eltévedni. Az egyik városban két hetet voltam, csak azért, mert jól éreztem magam. Megadtam magamnak azt a szabadságot, hogy akkor utazzak tovább, amikor szeretnék. Fantasztikus érzés volt, hogy végre nem szőttem terveket, hanem megengedtem magamnak, hogy azt csináljam, ami jól esik.”

3. KINEVETETT FÉLELMEK

„Nyolc napot töltöttem egy észak-thaiföldi buddhista kolostorban, egy csendes meditációs elvonuláson. Amíg ott voltam, egyetlen szót sem ejthettem ki a számon. Egyedül voltam a gondolataimmal. A napi két étkezés között nem volt más dolgom, mint meditálni reggeltől estig. Pár nap után eljutottam oda, hogy elkezdtem kívülről látni azokat a gondolatokat a fejemben, amelyek addig irányították az életemet. Rájöttem, hogy hiába voltam sikeres, tele voltam félelmekkel. Ahogy ezt felismertem, elkezdtem kinevetni az aggodalmaimat, mert így már nem is tűntek annyira bénítónak. Volt olyan, hogy egy meditációban feljött egy félelem, majd gondolatban fehér galambbá változtattam, és elszállt. Persze nem minden szállt el örökre, de a meditáció megtanított arra, hogy ne azonosuljak a gondolataimmal. Ma már meghallom őket, és tudok kívülről nézni rájuk. A munkámban is sokat foglalkozom azzal, hogyan lehet átalakítani a gondolkodásmódunkat úgy, hogy a gondolataink ne akadályozzanak, hanem előrevigyenek minket.”

4. A SIKER TITKA

„Az ázsiai utazás egyik célja az volt, hogy rátaláljak az utamra – arra a hivatásra, amivel a hazatérésem után szeretnék foglalkozni. Ám hiába utaztam több ezer kilométert, sokáig nem tudtam elengedni azt a kényszert, hogy tudatosan kigondoljam, merre tovább. Utólag rájöttem, hogy elég lett volna az is, ha nem csinálok mást, mint fél évig jól érzem magam és csak a belső hangomra hallgatok. Nem kell mindent előre látnom. Az ezer mérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik. Elég, ha egy lépést látok előre, és abban bízom. Miután hazajöttem, vállalkozást alapítottam coachként, és az utazásnak hála már jóval kevesebb félelemmel vágtam bele. Adtam magamnak időt a tanulásra, a vállalkozás felfuttatására. Nem siettettem semmit, mert éreztem, hogy szívvel-lélekkel ezt kell csinálnom, és csak sikeres lehet.”

5. CÉL A NEVETÉS

„Az ázsiai emberek végtelenül nyitottak és barátságosak. Szinte egész nap kint vannak az utcán, a tereken, közösen étkeznek, és az emberi kapcsolataikban mindig a mosolyra és a nevetésre törekednek. Nagyon nyitottak a nyugati emberek felé is. Lépten-nyomon behívtak a házukba, hogy igyak velük valamit, a panzióban a házinéni a lányaként kezelt. A turistákra is átragad ez a melegszívű nyitottság, ami az ázsiaiakból árad. Amikor Balin, egy jógaközpontban voltam, négyen-öten laktunk egy közös bungalóban, lányok és fiúk vegyesen. Néhány nap után olyanok lettünk, mint egy család. Együtt jártunk vacsorázni, és mindenki tudott mindenkiről mindent. Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy különböző korosztályokat és nemzetiségeket mennyire össze tud hozni az utazás. Ugyanaz a nyugati ember, aki itthon nem mosolyogna rám, ott két perc után beszélgetni kezdett velem.”

…

A cikk folytatódik a Nők Lapja Psziché 2016/5. számának 72. oldalán.

Szöveg: Zádrovich Aliz

Fotó: : Tölgyessy Zsófi