William Booth, az Üdvhadsereg Szabadegyház megalapítója prédikátorként rádöbbent arra, hogy hiába beszél istenről, a Bibliáról, ha az emberek éhesek és mosdatlanok, ha nincs hol aludniuk, nem fogja érdekelni őket az ige. Ezért hozta létre az első hajléktalanszállókat, népkonyhákat. Magyarországi központjuk, az Új Kezdet Háza Budapesten van, a Bajnok utcában. Itt működik az Új Kezdet Háza Női Hajléktalan Szálló, amelynek intézményvezetője, Falusi-Tóthné Réz Ibolya két éve még nem tudta, milyen tartalommal töltse meg az akkor átvett, félkész épületet. Csak azt tudta, hogy segítenie kell. Mert mindig is erről szólt az élete.
Türelem, alázat és energia
„Ápolónőként végeztem, aztán szülésznő lettem, és mellette elkezdtem az egyetemet, szociális munkás szakon – mondja Ibolya. – 1993 óta dolgozom ebben a szférában, és még hat diplomát gyűjtöttem az első mellé. De nem azért, hogy bizonyítsak magamnak vagy a világnak, hanem mert úgy éreztem, ez mind szükséges ahhoz, hogy értő módon segíthessek másoknak. Jó érzés látni, hogy amit megálmodtunk, működik. Ehhez persze sok türelem, alázat és energia kell. Azoktól, akik hozzánk kerülnek, egyet várunk, hogy betartsák a szabályokat. Igaz, nem sok van, de azok fontosak. Értük állítottuk fel, az ő védelmükben. Csak akkor kell elhagyniuk a házat, ha felrúgják az egyezséget. De azt is meg kell mondanunk, ha nem tudunk segíteni. Pokoli nehéz kimondani a nemet, viszont néha épp ezzel lendítünk az életükön, mert mennek tovább, addig, amíg meg nem találják a számukra megfelelő embert vagy szervezetet.
Amikor idekerültem, azt szerettem volna elérni, hogy a lehető legtöbb emberen tudjunk segíteni, úgy, ahogyan számukra az a legmegfelelőbb. Néhány hónap alatt teremtettük meg ezt a szinte hotel minőségű átmeneti szállást és a hozzá kapcsolódó egyéb szolgáltatásokat. Nálunk egy hatlépcsős rendszer van. Működik egy népkonyha, ahol háromszáz embert tudunk megetetni naponta. Van egy nappali melegedőnk, van egy éjjeli menedékünk. A ház lakóit is három csoportba osztjuk: van, aki szerencsére nincs olyan függőségben, ami kezelést igényelne, de van egy rehabilitációs és egy kríziscsoportunk is. Az itt lakókat mindenben támogatjuk. Nem ingyen laknak itt, minimális térítési díjat kell fizetniük (ez átlagban 15 000 Ft), a jövedelmük egy részét pedig megtakarításként kezelik, hogy a továbblépéshez legyen tőkéjük. Ahogyan őket is igyekszünk arra sarkallni, hogy mindig legyenek céljaik, én magam is állandóan azon töröm a fejem, hogyan tehetjük még teljesebbé az életüket. Ezért is örültem, amikor létrejött ez az együttműködés Radó Denise színésznő és az Új Kezdet Háza között. Abszolút érezhető, mennyit kapnak tőle az itt élő hölgyek. Sőt én is, merthogy magam is aktív részvevője vagyok a csoportfoglalkozásoknak és a fellépéseknek.”
Thalia papnői közt
Lassanként gyűlnek a színjátszó kör tagjai. A régiek a két hónap nyári szünet után nagyon várják már a találkozást, az újak pedig a kíváncsiságtól izgatottak, mi fog itt ma történni. Ahol a foglalkozások zajlanak, egyben imaterem is, itt tartják a vasárnapi miséket. Az jut eszembe, most Thalia papnői ülnek itt. Én is túlzásnak érzem a gondolatot, de csak az első percekben, amíg mindenki elmeséli, hol tart most az élete, az újonnan érkezettek pedig bemutatkoznak. Radó Denise színésznő velük örül, hogy jó irányba mozdultak el a dolgaik, és bátorítón kérdezgeti azokat, akiket még nem ismer. Pár perc alatt egységessé válik a csapat, és mert egy unoka is jelen van, Ilonka egy gyerekverssel nyitja meg az új „évadot”. Fejből szavalja, elképesztően jól előadva. Lám, nem is tévedtem Thalia papnőit illetően. Ő színpadon is állhatna. Csak utána derül ki, a verset maga írta, a gyerekeinek mondogatta anno. Majd mielőtt mindnyájan elérzékenyülnénk, azonnal előrukkol egy másik költeménnyel, ezúttal Várnai Zsenitől. Készült, direkt ezt választotta, mert úgy gondolja, róluk szól. Andi, a bántalmazó kapcsolatból menekült nő találva érzi magát, emlékeket idéz fel, rácsodálkozik önnön érzéseire – és máris működik az, amiért az egész csoport létrejött: hogy sebeket szakítson fel és egyúttal gyógyítson meg. Vagy épp csak nevessenek egy jót, mint amikor Denise észreveszi Andi pólóját, amin Csőrike van, és akinek épp ő a szinkronhangja. Sírás, nevetés – tényleg igazi színház.
…
A cikk folytatódik a Nők Lapja Psziché 2016/6. számának 110. oldalán.
Szöveg: Vidacs Éva
Fotó: Járdány Bence
