Hatvankét évvel a 47 éves korában bekövetkezett halála után Frida Kahlo ma egyaránt ismert lenyűgözően szürreális önarcképeiről, illetve Diego Rivera festőhöz fűződő viharos kapcsolatáról. Rivera így írt Kahlo festményeiről egy barátjának: „Ajánlom figyelmedbe nem mint férje, hanem mint lelkes csodálója munkásságának, amely egyszerre vitriolos és gyengéd, kemény, mint az acél, mégis finom és lágy, mint a pillangó szárnya, szerethető, mint egy édes mosoly, mégis mély és kegyetlen, mint az élet keserűsége.”

Frida rövid élete tele volt sikerekkel, szerelmi csalódással és a sérüléseiből eredő fizikai korlátokkal. Élete minden pillanatát igyekezett a maga teljességében megélni, és arra inspirál mindannyiunkat, hogy feszegessük csak bátran a határainkat.

Előnyt faragott a hátrányból

Magdalena Carmen Frida Kahlo y Calderón élete Mexikóváros Coyoacán nevű külvárosában indult 1907-ben, és ott is ért véget 1954-ben, szüleinek Kék Házában (La Casa Azul), melyet festményeiről is jól ismerhetünk. Munkásságát az egész világ úgy ünnepli, mint Mexikó ősi hagyományainak emblematikus képviselőjét és a női élmények kompromisszummentes ábrázolóját. Kahlo anyja, Matilde Calderón y González hívő római katolikus volt spanyol és azték felmenőkkel, apja, Carl Wilhelm (Guillermo) Kahlo pedig Németországban született, és 19 éves korában érkezett Mexikóba. Frida az apjával bensőséges kapcsolatot ápolt, depressziós és domináns anyjával azonban problémás volt a viszonya. Kahlo, aki mexikói örökségét festményeiben és öltözködésében gondozta, folyékonyan beszélt németül is. Az 1910-es mexikói forradalom idején ugyan már hároméves volt, felnőttkorában azonban rendszeresen a forradalom kitörésének napját, 1910. július 7-ét nevezte meg születésnapjaként, hogy azt sugallja: élete kezdete egybeesett a modern Mexikó megszületésének napjával. Hatéves korában kapta el a gyermekparalízist, ami a bal lábát vékonyabbá tette a jobbnál. Később kiderült, hogy már eleve genetikai rendellenességgel született, ami a gerince és a lábai fejlődését is érintette. Csökevényesebb bal lábát egész életében hosszú szoknyákkal és nadrágokkal igyekezett palástolni.

Brutálisan őszinte volt magához

Hogy megerősödjön, apja ösztönzésére sportolni kezdett, és ezt a szokását élete végéig megőrizte. Szenvedélyesen sportolt egy olyan korban, amikor a nők még semmilyen szervezett testmozgásban nem vettek részt. Biciklizett, korcsolyázott, úszott, bokszolt és birkózott annak ellenére, hogy az ő idejében ezen sportok csak a férfiak számára voltak elérhetők. Ugyanakkor brutálisan őszinte önarcképeket festett magáról, és soha nem félt a vászonra vinni sem az érzelmeit, sem a fizikai hibáit és hiányosságait. Azt festette, amit látott, korabeli szelfijein nem próbálta jobb színben feltüntetni magát annál, mint ami a tükörben visszaköszönt rá. Ki tudta festeni magából fizikai és lelki fájdalmait, s képeinek gyakori témája volt gyerektelensége is.

Tizennyolc éves volt, amikor a busz, amin utazott, karambolozott egy trolival. A balesetben tovább sérült a már amúgy is beteg gerince, valamint eltört több bordája és a kulccsontja, tizenegy helyen tört el a jobb lába, és kificamodottt az egyik válla. A balesetet követő műtétek egyikében pedig fémet építettek a medencéjébe, ami miatt nem születhetett gyereke: háromszor megfogant ugyan, de minden terhességét egészségügyi komplikációk miatt meg kellett szakítani. A baleset után hónapokig feküdt az egész testét beborító gipszben, s bár járóképességét később visszanyerte, a fájdalom egész életében vele maradt, és időnként olyan intenzitással tört rá, hogy ilyenkor kórházi ápolásra szorult, összesen 35 műtétje volt a baleset következményeként. Elszigeteltségét a munkájában mégis a javára tudta fordítani. Anyja készített számára egy speciális festőállványt, amin ágyban fekve is tudott dolgozni. Ahogy fogalmazott: „Azért festem annyiszor magamat, mert olyan sokat vagyok egyedül, és mert én vagyok az a téma, amit a világon a legjobban ismerek.” Nem véletlen, hogy 140 képéből 55 önarckép.

…

Frida Kahlo története a Nők Lapja Psziché 2016/6. számának 23. oldalán folytatódik.

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: 123RF, Archív