Egy karib-tengeri hajóúton minden vacsora hasonlóan zajlik, ahogy Rejtő Jenő A három testőr Afrikában című regényének kezdő mondatában írja: „Négy nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.” A Miami (Florida)–Falmouth (Jamaica)–Nagy-Kajmán (Kajmánszigetek)–Cozumel (Mexikó)–Miami (Florida) útvonalon közlekedő óriáshajón nemcsak a látnivalók érdekesek, a turistatársak is igen sok meglepetéssel szolgálnak.
Egy asztalnál a hajófüggővel
Thomas svájci, és egyedül utazik. Az előétel alatt hozzá se merek szólni, annyira mogorvának tűnik, pedig csak rossz az angolja, és nem mer megszólalni. Később viszont megered a nyelve, s egy olyan világ kapuit tárja ki előttem, amelynek létezéséről eddig fogalmam sem volt. Az elmúlt tizenegy évben minden nyaralását tengerjáró hajón töltötte. Évente kétszer, télen és nyáron, alkalmanként két hetet. Szenvedély ez, vagy szenvedélybetegség? Nem könnyű megmondani, hol a határ a kettő között. Thomas kényszeres ragaszkodását a cruise-okhoz még nehezebb megérteni, ha azt is tudjuk: a felesége négy évvel ezelőtt éppen egy ilyen hajóúton hagyta el, amikor összejött a legénység egyik tagjával, egy mexikói személyi edzővel. Ő ennek ellenére visszatér újra és újra, most már szólóban, és tisztességgel lenyomja a szokásos évi programot. Járt már a világ létező összes tengerjáró hajóján, betéve ismeri mindet. Elmondása szerint számára az egyik karibi sziget olyan, mint a másik: „Ha egyet láttál, láttad az összeset.” Ennek jegyében ki sem száll az állomásokon. Amíg mi, lelkes kezdők és visszatérők rárontunk aktuális úti céljainkra: Jamaicára, a Kajmán-szigetekre és Mexikóra, Thomas békésen olvasgat minden kényelmet kielégítő, tágas kabinjában, esetleg kiül a balkonjára, és onnan figyeli a parton nyüzsgő utastársait. Mindennap ugyanabban az időpontban vacsorázik és ugyanahhoz az asztalhoz ül, annak ellenére, hogy helyi szokás szerint minket, egyszerű halandókat minden este más asztalszomszéd mellé ültetnek, hogy minél több új ismerőst szerezzünk. A hajó személyzete azonban már jól ismeri Thomast, úgyhogy neki törzsvendéghez illő, külön elbírálás dukál.
A negyvenes éveiben járó, szalmaszőke hajú, szelíd hangú férfi szimpatikus benyomást kelt, kényszerességében mégis van valami félelmetes. Otthon, Genfben öt állása van, amelyek közül most csak a kertészt és a biztonsági őrt sikerül felidéznem. Amikor hat nap múlva visszaérünk kiindulópontunkra, Miamiba, Thomas ki sem száll, ugyanazzal a lendülettel megy egy újabb, ezúttal nyolcnapos kört ugyanezzel a hajóval, és négy újabb Karib-tengeri állomással, amelyek egyikére sem kíváncsi. Úszás a delfinekkel, jet skizés vagy lovaglás a tenger partján, esőerdei túra vagy úszás az óriásteknősökkel, neki egyre megy: szerinte minden sziget ugyanazokat az egy kaptafára készült programokat kínálja. Számunkra viszont a vele elköltött vacsora azzal az élménnyel ér fel, mintha egy háromfejű delfinnel úszhattunk volna együtt egy darabig. Ha eszembe jut, a mai napig azon gondolkodom: ha ennyire mindegy neki, hová megy a hajó, amire jegyet váltott, miért nem a zürichi vagy a luzerni tavon köröz évente kétszer két hétig, miért teszi ki magát előtte egy kényelmetlen, tízórás repülőútnak?
A biztosra menő kaszinómániás
Második este – miután megjártuk Jamaicát, jerk csirkét ettünk egy helyi bodegában, jamaicai gondolásunk vezényletével leereszkedtünk a Martha Brae folyón egy fából tákolt uszályon – a hatvanas éveiben járó, Atlantic Cityből származó Joe és jóval fiatalabb, platinaszőke, All-American felesége kerül mellénk a vacsoránál. Joe egy kaszinóban dolgozik Atlantic Cityben, s annyira jól végzi munkáját a rulettasztal mellett, hogy a cégétől jutalmul kapta ezt a hatnapos hajókázást a Karib-tengeren. És mit csinál Joe a hajóúton kikapcsolódásként? Nem nehéz kitalálni: igen, kaszinózik. A Carnival Breeze rulettasztala mellett ül reggeltől estig, csak most a játékosok oldalán. Boldog ember, akinek a munkája egyben a hobbija is. A férfi alaposan bevásárolt a vámmentes jamaicai rumból a kikötői stégen található italboltban. Joe ráadásul olyan hosszan tud beszélni arról, mit és mennyivel olcsóbban vett meg itt, mint amennyiért ugyanazt megvehette volna az Államokban, hogy egy pillanatra egészen otthon érzem magam. Kicsi a világ, vagy csak mi, emberek vagyunk a különbözőségeink ellenére mégis olyan egyformák. Joe egyébként nagy érdeklődéssel hallgatja Jamaicán szerzett élményeinket, de közben látszik rajta, ő maga nem az az élményhajszolós típus. Többre értékeli a megszokottat az újnál, a járt utat a járatlannál, a megbízhatóan jól ismertet a kényelmetlen vagy akár veszélyes ismeretlennél.
…
A cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2016/6. számának 64. oldalán olvashatjátok.
Szöveg: Oravecz Éva Csilla
Fotó: Archív
