Amikor a legenda szerint Pallasz Athéné istennő megjelent Arakhné, a kolophóni kelmefestő lánya előtt, hogy szövésben összemérjék a tudásukat, megszületett az emberiség egyik legrégebbi nőivetélkedés-története. Ennek a sztorinak az lett a vége, hogy a halandó lány lenyűgöző munkájára féltékeny istennő végül pókká változtatta ellenfelét, örök szövésre és fonásra kárhoztatva őt. A női rivalizálásnak számtalan tere van ma is – internetes fórumokon, a munkahelyen, az iskolában vagy a családban –, a kérdés, hogy egy ilyen versengő helyzet milyen tükröt tart elénk. A nem ártás, a másik megértése és elfogadása olyan alapértékek, amelyekkel a nők nagy része tisztában van, de sokszor mégsem vagy nehezen tudják alkalmazni őket a mindennapi társas érintkezésben. Holott kellő önvizsgálattal egy sor konfliktustól, fájdalomtól kímélhetnénk meg magunkat és másokat. Nőként nem a széthúzás, hanem az összetartozás megteremtése, nem a konfliktuskeltés, hanem a feloldás és egymás segítése a feladat, még akkor is, ha az egymás közötti versengésnek sokkal mélyebb gyökerei vannak, mint azt elsőre gondolnánk.

Elektrától Hófehérkéig

„Fájdalmas szembesülni azzal, hogy anyám egész kamaszkoromban rivalizált velem. Vonzó voltam, és fiatal. Nem bírta megemészteni. Én pedig csak azért is minden férfit meg akartam szerezni.”, „Kínomban levágattam a hajam rövidre, szakadt ruhákban jártam, és minél messzebbre akartam kerülni otthonról” – gyakran hallani ilyen és ehhez hasonló keserű mondatokat olyan nőktől, akik serdülőkorukban versengő helyzetbe kerültek az anyjukkal.

„A pszichoanalitikus elmélet szerint a versengés már óvodáskorban megnyilvánul az ún. Elektra-komplexusban, amikor a kislány versenytársnak tekinti az édesanyját az apa szeretetének elnyeréséért folyó küzdelemben. Később, amikor a gyermek tinivé serdül, fordított lehet a helyzet: az anya kezdhet rivalizálásba a lányával szemben – magyarázza F. Lassú Zsuzsa pszichológus, az ELTE Tanító- és Óvóképző Karának tanszékvezető tanára. – A serdülő ez utóbbi esetben mostohaként éli meg a rivalizáló anyát, és ha ez az állapot jelentős személyiségformáló erővé válik, akkor az ún. Hófehérke-komplexusról beszélhetünk. Az anyák és a lányaik között nagyon erős, meg nem szakadó kapcsolat van születéstől kezdve. Eleinte a kisfiúk is az anyjukkal azonosulnak, de a nemi identitás bontakozásakor ettől eltérő ellenazonosulási folyamat megy végbe náluk, és a legtöbb fiú azért lesz macsós, mert nem akar olyan lenni, mint a mama. A lányoknál nincs ilyen motívum, ők végig az anyával azonosulnak. A kapcsolat szorossága miatt ennek nagyon sok megterhelő konfliktushelyzet lehet a következménye, amelynek akár felnőttkorban is érezhetők a hatásai. A serdülőkori rivalizálásban egy versengő anya-lánya helyzetre a fiatal különböző válaszokat adhat: például elmenekül otthonról, vagy nem törődik a külsejével, mondván, ha túl szép, elveszíti az anya szeretetét. Megpróbálja elrejteni a nőiességét, vagy másban akar kitűnni, például a tanulásban, de még véletlenül sem akar serdülni. Erre lehet szomatikus válasz például az anorexia, amikor a fiatal lány a nőiesedő testét nem hagyja kiteljesedni, és borzasztóan lefogy. A másik lehetőség, hogy a lány csak azért is szép akar lenni, és a férfiak túl korai, illetve túlzott figyelmének a megszerzésére tör, akár annak árán is, hogy az anyja elismerését nem kaphatja meg. Ezekben a helyzetekben nagyon fontos az apa szerepe, aki kellő figyelemmel, kreatívan, de határozott fellépéssel oldhatja ezt.”

…

A cikk folytatásáért lapozzátok fel a Nők Lapja Psziché 2016/7. számát!

Szöveg: Lénárt Léni

Fotó: Getty Images Hungary