A borderline személyiségzavar számomra olyan, mint egy visszatérő lidércnyomás. Gyerekkorom óta magamhoz vonzom a benne szenvedőket, férfiakat és nőket egyaránt. Sokáig nem is tudtam erről, aztán amikor már másodszor volt az életemben olyan férfi, aki érzelmileg bántalmazott, ennek ellenére többszöri nekifutásra sem tudtam kikecmeregni a kapcsolatból, végső elkeseredésemben felkerestem egy pszichológust.

Minden kibékülés elképesztően édes volt

Hogy milyen egy borderline férfi párjának lenni? Igazi érzelmi hullámvasút, és hogy érthetőbbé váljon, mire gondolok, leírom, miként festett az életünk. Már a kezdetektől egyszerre imádott és gyűlölt felváltva – a szerelme az égbe emelt, a gyűlölete a pokolba taszított. Szép lassan, következetesen, látszólag apró dolgokkal elérte, ha a haragja sújtott, magamat hibáztassam: elhiggyem, nem vele van a baj, hanem velem. Hogy engem nehéz gyengéden szeretni, mert nem főzök neki eleget, túl sok időt töltök a konyhában, nem elég nagy a mellem, túl mély a dekoltázsom. Nem öltözök neki elég szexin, vagy fordítva: biztos azért öltözök szexin, mert más férfiaknak akarok tetszeni. Túl sokat vagyok otthon, vagy épp ellenkezőleg: miért nem járok el a barátnőimmel? Tehát ha volt rajtam sapka, azért, ha nem, akkor meg azért voltam rossz. Hihetetlenül sokat veszekedtünk, és ilyenkor mindig olyan furcsa, misztikus energiák szabadultak fel közöttünk, hogy a kibékülés elképesztően édes volt. Képes volt megszázszorozni a felém irányuló szerelmét, ami olyan volt, mint a drog – ha nem adott a sötéten édes érzelemből, azonnal jelentkeztek az elvonási tünetek, és letargiába zuhantam. Éveken át játszottuk ezt: ha túl közel kerültem hozzá, messzire taszított, ha megmakacsoltam magam, és otthagytam, szívsajdítóan könyörgött, hogy fogadjam vissza. Akkor még fogalmam sem volt, mi ez az egész. Úgy éreztem, velem valami hatalmas nagy baj lehet, ha ilyen alkalmatlan vagyok a párkapcsolatra. Hittem neki, amikor éppen büntetett, és azt mondta, hogy egy értéktelen szerencsétlen vagyok, aki másnak úgysem kellene, mert sem nőként, sem társként nem képes rendesen helytállni, így hát mindig visszafogadtam. Valahol, a lelkem mélyén azonban éreztem, hogy ki kell törnöm ebből a kapcsolatból. Nem sokkal később többet ittam a kelleténél a céges bulin – ahová egyébként nem akart elengedni, indulás előtt még veszekedtünk –, és félreléptem az egyik kollégámmal. Megtudta. Onnantól kezdve pokollá vált az életem, lelki terrorban, állandó kontroll alatt tartott, mégsem hagytam el, ahogyan ő sem engem. Nem sokkal később az első pofont is megkaptam tőle, ami után a családom segített elköltözni az új albérletembe. Mondanom sem kell, ezek után még hónapokig nem hagyott békén, egészen addig, míg az új barátom meg nem kérte, legyen kedves leszállni rólam. Akkor még mindig nem tudtam, hogy nem én vagyok az értéktelen senkiházi, hanem a volt párom a két lábon járó pszichiátriai kórkép.

…

Ha kíváncsiak vagytok a folytatásra, lapozzátok fel a Nők Lapja Psziché 2016/7. számát!

Szöveg: Szurovecz Kitti

Fotó: Getty Images Hungary