Soha nem érdekeltek az előítéletek. Hittem benne, hogy ha szeretek valakit, akkor viszont fog szeretni, történjék bármi. Nincs testvérem, így különösen ragaszkodom minden olyan emberi kapcsolathoz, ami értékesnek tűnik. Nem lett saját gyermekem sem, sajnos kifutottam az időből. Pontosan ezért azt, hogy 41 évesen találtam végre társat, és vele együtt kaptam három fantasztikus gyereket, földöntúli csodának értékeltem. Elhatároztam, hogy megmutatom mindenkinek: ezeknek a gyerekeknek nem lesz okuk gyűlölni a mostohájukat! 8, 12 és 14 évesen már elég nagyok voltak, hogy felfogják, mi történik körülöttük. De nem tudtam sem azt, hogy a felszín alatt miként élték meg a válást, sem azt, hogy milyen kép él a fejükben egy mostohaanyáról. Ha a gyerekmeséket nézzük, sok jót nem várhattam.

A kezdeti mennyország

Nem olvastam el egyetlen szakkönyvet sem a mostohaszülőség pszichológiájáról, azt akartam, hogy minden szívből jöjjön. Nem közeledtem erőszakkal, nem ajnároztam, kényeztettem el ajándékokkal a gyerekeket, hagytam, hadd kezdjenek érdeklődni ők irántam a maguk tempójában. Már itt elbukhattam volna, de szerencsére nyitottak voltak. Napról napra többet tudtunk meg egymásról, úgy láttam: imponál nekik, hogy egy új, más emberrel is együtt tölthetnek időt. Nekem maga volt a mennyország velük lenni. Igyekeztem nem kimutatni, amit lassan elkezdtem érezni: saját gyerekeimként szeretném szeretni őket. Nem akartam elijeszteni őket. A férjem is szárnyalt, így rácáfolhattunk arra a szomorú átlagra, hogy minden válás legnagyobb vesztesei a gyerekek. Egy időre mindent kizártunk az életünkből, és csak a kedvesség, figyelmesség, jó szó, tisztelet irányított bennünket.

Felszabadultan nevettünk, nem csak a fotókon tűntünk boldognak. Családként kezdtünk működni. A nagy boldogságban azonban kezdtem felfigyelni valamire. A kicsik édesanyja mindig tabutéma volt köztünk, valószínűleg, mert egyelőre nem találtunk módszert, hogyan kezeljük a gyerekek életének azt a részét. Sem ők, sem én nem említettük soha. De egyre jobban éreztem, hogy a gyerekek valamiféle növekvő terhet cipelnek a vállukon, olyan feszültséget, ellentmondást, ami elkezdett árkot húzni közénk.

…

A történet folytatását a Nők Lapja Psziché 2016/7. számában olvashatjátok.

Szöveg: Vinyl Anna

Fotó: Thinkstock