Békülni nagyon nehéz és nagyon jó. Nagyon nehéz, mert valami rossz előzi meg: vita, veszekedés, szakítás, bántás. Már az igekötő is jelzi ezt. Hiszen nem a megbékélés szót használjuk – ami gyakorlatilag egyenlő az elfogadással –, hanem a kibékülést, amihez viszont szükséges a megbocsátás. Legalábbis annak megkísérlése. Merthogy az még keservesebb, mint a békülés. Ugyanis a megbocsátás egyben elengedés is. Akkor csináljuk jól, ha szinte elhisszük, meg sem történt a minket bántó dolog. Nem emlegetjük fel, nem szúrunk oda. Teljes tabula rasa. Csak akkor mondhatjuk magunkról, hogy igazán képesek vagyunk megbocsátani, ha mindezen erényekkel bírunk.
Önvizsgálat: nekem ez (még) nem megy. Én beérem az egyszerűbb formával, a kibéküléssel. Ahhoz legtöbbször elég mindkét félnek akarni, hogy újra jó legyen. Ám az elhatározás néha későn jön.
Büszkeség nélkül
Emlékeim szerint kislányként mondtam ki legtöbbször: béküljünk ki! Imádott nagynéném – aki csak egy évvel idősebb nálam – kedves és jólelkű volt, de meglehetősen sértődős. Ha nem úgy tettem valamit, ahogyan ő elképzelte, azonnal felhúzta az orrát. Testvéremként szerettem, és ma is fel tudom idézni, mennyire fájt, hogy haragszik rám. Nem is bírtam sokáig, mindig én álltam elé: béküljünk ki! Sosem zavart, hogy nem ő teszi meg ezt a gesztust. Fontosabb volt, hogy újra nevetünk, boldog voltam, hogy már nem mérges rám. Ha most belegondolok, ő már akkor büszke volt, én azóta sem vagyok az. És az tény, hogy ő kevesebbet sérült eddigi életében, mint én. Tehát akkor adódik a kérdés: hasznos-e a büszkeség? Régebben rávágtam: felesleges tulajdonság, mert olykor pokolian megnehezíti a kommunikációt – például békülésnél. Mára beláttam, hogy sok mindentől megvédhet. Leginkább önmagadtól. Hogy lemenj kutyába. Mert sokszor alámegyünk magunknak, a másiknak, a helyzetnek, csak azért, hogy visszaálljon a status quo, hogy megmentsünk egy barátságot, vagy hogy újra boldogok lehessünk. De egyáltalán lehetséges-e újra onnan folytatni, ahol abbahagytuk?
Békülni kötelező?
Van, hogy békülni kell! Azt mondod, kizárt? Emlékszel olyanra, hogy anyukád felszólított: tessék megpuszilni egymást, ő az unokatesód, nem lehettek rosszban! Emlékszel olyanra, hogy a tanító néni azt mondta, most pedig tessék egymástól bocsánatot kérni és kezet fogni? Ezek a legenyhébb „kell” helyzetek, mert utána még lehet egymásra csúnyán nézni, még lehet a másikkal nem játszani.
…
Kíváncsiak vagytok, hogyan fordíthatjátok tanulásra, amikor a munkahelyeteken valaki tudatosan akar ártani nektek? Olvassátok el a teljes cikket a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában!
Szöveg: Vidacs Éva
Fotó: Thinkstock
