Emocionális inkontinenciában szenvedünk. Mindannyian. Van, aki kismértékben, és van, aki nagyon. Pontosabban szólva nem szenvedünk, mert a szenvedés alapja, hogy kialakuljon bennünk a betegségtudat. Ahhoz viszont betegség kell, márpedig a különböző életvezetési problémák, sőt a krízisek sem nevezhetők betegségnek. Az univerzális közlésvágy – legyen az bármenynyire erős – inkább egy állapot, amely korunk emberét jellemzi. A hivatásos segítők eddig sosem tapasztalt népszerűségének titka viszonylag egyszerűnek mondható. Tisztában vannak azzal, hogy mindent elsöprő vágy él bennünk aziránt, hogy mihamarabb megosszuk érzéseinket, vágyainkat, félelmeinket, építő, avagy pusztító gondolatainkat. És lehetőleg olyan helyen akarjuk lerakni a lelkünkre nehezedő csomagokat, ahol értő fülekre, vagyis szakszerű (meg)hallgatóra lelünk.
Átestünk a ló túloldalára?
Nem csoda hát, hogy dübörög a „pszichoipar”: boldog-boldogtalan terápiára jár. A hangsúly ezúttal a „boldogokon” van. Ők azok, akik divatból, kíváncsiságból mennek pszichológushoz, vagy csak azért, mert ezt várják el tőlük. Elgondolkodtató, hogy miközben a pszichológia széles körben való elfogadtatása érdekében az USA tette a legtöbbet, mégis, pszichológiai értelemben, az amerikaiak a legbetegebbek. Mi, magyarok igen sajátos helyzetben vagyunk. Legalábbis ami a pszichológushoz járási szokásainkat illeti. Talán a lovas nemzet mivoltunk a magyarázata annak, hogy hajlamosak vagyunk igen látványosan „átesni a paci túloldalára”. Alig egy évtizede még titkoltuk, szégyelltük, hogy pszichológus segít túljutni életünk nehezebb fázisain, mostanában büszkén posztoljuk, hogy terápiára járunk, sőt a barátainknak is előszeretettel ajánljuk a módszert. Nem tudni, hogy a hazai celebek tömeges vallomása az oka-e annak, hogy manapság már nem nézünk gyanakodva arra, aki „bevallja”: pszichológushoz jár, avagy éppen fordítva, a társadalmi elfogadottság miatt lett egyfajta elvárás „celebéknél”, hogy terápiás segítséget kérjenek, ha kell, ha nem. Az egykori titkolózás, szégyenérzet tehát immár nem szorul magyarázatra. Az, hogy a problémáinkat szakember segítségével tudjuk csak megoldani, bizony sokak környezetében egyet jelentett (és jelent mindmáig) a kudarc beismerésével, vagyis a gyengeséggel. Akármi is legyen a választás „hivatalos” oka, a valóságban összetett pszichológiai, mi több, tudattalan motivációk állnak. A segítségkérésnek ugyanis sajátos lélektana van.
Divatos csoportterápia
Úgy tűnik, a csoportos önismereti módszerek olyanok, mint a farmernadrágok, azaz sosem mennek ki a divatból. A fazonjuk folyamatosan változik, a lényegük, az alapanyaguk változatlan marad. Legyen szó a manapság oly trendi családállításról vagy playbackszínházról, a legtöbb csoportmódszer alapja a bukaresti születésű amerikai orvos, pszichiáter, Jacob Levy Moreno által kidolgozott pszichodráma. Nálunk az ezredforduló körül vált ismertté és elismertté ez az önismereti módszer. Lankadatlan népszerűségének egyik oka, hogy könnyen „felvállalható”.
…
Egy párkapcsolatban is elérkezhet a pillanat, amikor külső segítséget kell kérni, erről bővebben a cikk folytatásában olvashattok. Keressétek érte a Nők Lapja Psziché legújabb számát!
Szöveg: Szigeti Ildikó
Fotó: Getty Images Hungary
