Legjobb szerepeiben olyan nőket alakított, akik érzelmileg elhagyatva nőttek fel egy olyan családban, ami sosem volt valódi család. Amikor karrierje első éveiről kérdezik, azt mondja, egyedül érezte magát a reflektorfényben. Ezt hallva az az érzése támad az embernek, hogy a színésznő valójában a gyerekkoráról beszél. Még a születési neve is úgy hangzik, mint egy magányos hercegkisasszonyé egy sötét tündérmesében. Lady Jane Seymour Fonda elsőszülött gyermeke Frances Ford Seymour társasági hölgynek és Henry Fonda nebraskai születésű híres színésznek, aki az amerikai filmtörténet fontos hőseit alakította a filmvásznon.
Örök versenyszellem hajtja
Henry Fonda maximalista és örök elégedetlen volt, aki sem a kamerák előtt, sem a magánéletben nem viselte jól az érzelmes jeleneteket. Utálta, ha sírni látott valakit, olyannyira, hogy amikor kolléganője, Anne Bancroft egyszer sírva fakadt egy forgatáson, Fonda kirohant a stúdióból. Egy tükörrel tért vissza, és azt mondta: „Nézd meg magad, undorítóan festesz.” Az érzékenység és sebezhetőség halálra rémítette, miközben színészi játékában a bizonytalanságot pusztán azzal kommunikálni tudta, hogy önmagát adta. Kamerán kívül pedig ideje nagyrészét azzal töltötte, hogy a gyerekeit saját képére próbálta formálni. Fia, Peter negatív érzelmektől fűtött önéletrajzában azt meséli, vékony és alacsony kissrácként szégyent hozott apjára, aki mindent elkövetett, hogy felhizlalja. Ebbe az is beletartozott, hogy hétéves fi át sörrel tömte ebédre. Henry Fonda másik fő nevelési módszere az apai figyelem megvonása volt. Jane a memoárjában arról panaszkodik, hogy apja csak akkor vette őt észre, ha azt gondolta, túl kövér, vagy azt akarta, öltözzön másként, hordjon kevésbé merész fürdőruhákat, lazább öveket és hosszabb szoknyákat. Amikor a 13 éves Jane-nek 5 csigolyája megrepedt egy úszóbalesetben, majdnem egy hétig nem mondta el az apjának. Halála után a férfi semmit nem hagyott sem Jane-re, sem Peterre. Végrendeletében úgy fogalmazott, egyiküknek sincs örökségre szüksége.
A Fonda gyerekek azonban nem érezték volna olyan erősen apjuk érzelmi távolságtartásának negatív hatását, ha legalább az anyjuk, Frances jelen lett volna az életükben. De sajnos nem volt. 1948-ban, Jane tízéves korában a család Los Angelesből a Connecticut állambeli Greenwichbe költözött, hogy a családfő színpadi szerepeket vállalhasson New Yorkban. Addigra Frances már többször megjárta a kórházat klinikai depresszióval, ha pedig nem kórházban volt, besötétített hálószobájában körözött a maga elvont, zavart módján. Jane úgy írja le a házukban uralkodó hangulatot, mintha ők lettek volna az Addams Family. Hogy segítsen Francesnek elviselni a kertvárosi unalmat, egy New York-i barátnője kölcsönadta az ottani lakása kulcsát. Egy éjszaka azonban a barátnő arra ébredt, hogy Frances fölötte áll és a nyakát bámulja. Csak tudni akarta, hol a nyaki verőér, mondta. 1949 őszén Henry Fonda beadta a válókeresetet, nem sokkal ezután Frances elmegyógyintézetbe került, és a következő év áprilisában öngyilkos lett, elvágta a saját torkát. Henry a gyerekek tanárait, iskolatársait és anyai nagyanyját is arra kérte, mondják azt nekik, hogy az anyjuk infarktusban halt meg. Az igazságot Jane egy filmes magazinból tudta meg, amit egy osztálytársnője adott neki hónapokkal a történtek után.
…
Arról, hogyan talált magára a színészetben, és miként lett a háborúellenes aktivizmus egyik vezéralakja, a cikk folytatásában olvashattok. Keressétek a Nők Lapja Psziché 2017/01. számát az újságárusoknál!
Szöveg: Oravezc Éva Csilla
Fotó: Getty Images Hungary
