Christian Picciolini (44) békeaktivistaként világszerte előadásokat tart neonáci múltjáról azért, hogy az emberek szívét kitöltő gyűlöletet és haragot szeretetté alakítsa. A jó megjelenésű férfi harminc évvel ezelőtt még ugyanilyen átéléssel és meggyőző erővel toborzott chicagói fiatalokat Amerika White Power (Fehér Hatalom) elnevezésű szkinhedcsoportjába. Az amerikai nagykövetség és a Hősök Tere kezdeményezés meghívására hazánkba is ellátogató Picciolini rasszista gyűlöletbeszéd helyett Budapesten arról mesélt, hogyan sodródhat egy jó családból származó fiatal srác egy radikális mozgalomba, története pedig példa arra, hogy a legelveszettebbnek hitt ember is megmenthető.
A fekete Pontiac és a piros bringa
Picciolini szülei még az 1960-as években vándoroltak ki az Egyesült Államokba a jobb élet reményében. Apja fodrászatot, anyja éttermet nyitott, és éjt nappallá téve dolgoztak a megélhetésért. A tinédzser Christian pedig, akit csúfoltak olasz neve, kis termete, szülei akcentusa és olasz szokásai miatt, egyre magányosabbnak érezte magát. „Szerettem zenét hallgatni, baseballozni, csajozni, de volt bennem valami bizonytalanság. Nem tudtam, ki vagyok valójában, olasz vagy amerikai, ahogyan azt sem, mit akarok kezdeni az életemmel – kezdi történetét Picciolini, akinek egy 1969-es fekete Pontiac Firebirddel érkezett első sorsfordító élménye. – Mindössze 14 éves voltam, egy nap a sikátorban álltam a számból kilógó jointtal merengve a jövőmön, amikor fülsiketítő fékcsikorgás után hirtelen megállt mellettem a csillogó luxusautó. Nagydarab, borotvált fejű, fekete bakancsos szkinhed szállt ki belőle, odalépett hozzám, kivette a cigit a számból, eltaposta, és így szólt: »Nem tudod, hogy a kommunisták és a zsidók akarják, hogy ezt tedd magaddal?« Fogalmam sem volt, ki az a kommunista, sosem láttam még zsidót, de a nagy ember annyira erősnek tűnt, szavai olyan tiszteletet és engedelmességet követeltek, hogy én azt éreztem, olyan akarok lenni, mint ő.” A fiú napról napra közelebb került a bandához, amitől maga is erőt és hatalmat remélt. Pár héttel később pedig, amikor három fekete fiatal elkapta, megverte, és elrabolta a piros biciklijét, hirtelen minden rasszista szó igaznak tűnt, amit az idősebb bőrfejűektől hallott.
Az ellenséget meg kell semmisíteni
Picciolini a beszervezése után két évvel már a szélsőséges csoport élén találta magát azzal, hogy vezetőjük, Clark Martell rács mögé került. „A tagok 1987-ben Chicagóban, a Kristályéjszaka (zsidóellenes erőszakhullám a náci Németországban 1938. november 9-10-én – a szerk.) 49. évfordulóján nemcsak feldúlták a várost, hanem Martell néhány társával együtt betört egy olyan szkinhed nő házába, aki szóba állt egy feketével a buszmegállóban. A lányt összeverték, és lakásának falára a saját vérével festettek horogkeresztet – idézi fel a rémisztő eseményt Picciolini, aki ezek után hat éven keresztül szenvedélyes kis Führerként fáradhatatlanul építette tovább a mozgalmat. – Sebezhető voltam, mint minden fiatal. Hatalommal akartam bírni, számítani, büszkének lenni. Lehetőségeket és célt kerestem. Úgy éreztem, hogy a szüleim elhanyagolnak, holott csak keményen dolgoztak. »Igazi« családot kerestem helyettük, és ezt a mozgalomban találtam meg. Elhittem azt is, hogy a sokszínűség veszélyezteti a magasabb rendű fehér kultúrát, amit mindenáron meg kell védeni az ellenségtől.” Mivel rájött, hogy a zenén keresztül lehet a legkönnyebben eljutni a dühös, agresszív fi atalokhoz, 1990-ben megalapította a W.A.Y. (White American Youth) elnevezésű punk bandát, második együttesével, a Final Solutionnal (végső megoldás, a zsidók kiirtása a náci Németországban – a szerk.) pedig Európában is turnéztak. Weimarban négyezer lelkes neonácit sikerült annyira felhergelniük, hogy a buli után végigfosztogatták a várost és erőszakoskodtak az emberekkel.
…
Kíváncsiak vagytok rá, hogyan folytatódik a történet? Christian Picciolini különleges életútjáról a Nők Lapja Psziché 2017/02. számában olvashattok.
Szöveg: Kiss Henrietta
Fotó: Life After Hate – Christian Picciolini
