Társkeresőn találtunk egymásra. Ő elvált, én pedig már régóta özvegy voltam, figyelmessége, kedvessége nagyon jólesett nekem. Gyereke egyikünknek sincs; a szerelem szép lassan bontakozott ki közöttünk. A magányt száműztük az életünkből, mindent megosztottunk egymással, és össze is házasodtunk. Feri évekig el tudta titkolni előlem a szenvedélyét, mígnem egy lomtalanítás alkalmával felfedeztem a padlásunkon felgyülemlő dobozokat. Mindenféle apró tárgy volt bennük: tükrök, tollak, ceruzák, kisebb dísztárgyak, sőt még sminkszerek is! Nem tudtam mire vélni a dolgot, így rákérdeztem. A férjem a lebukás után zavarában bevallott mindent: elmondta, hogy kleptomániás, és egy-egy stresszes munkanap után lopással vezeti le a feszültséget. Először nem vettem komolyan, hiszen én soha nem láttam lopni, furcsán viselkedni, a kínos kis hobbiját titokban űzte. Megdöbbentem: hogyan lehetséges, hogy mindez csak hatévnyi házasság után derült ki számomra? Persze megígérte, hogy leszokik erről a „hobbiról”, holott tudhattam volna: egy szenvedélybetegnél egyszerűen nem így működnek a dolgok!

A gyógyszer majd segít?

Hamarosan ez be is igazolódott: pár héttel később felkerekedtünk sétálni, a városunk főteréig mentünk el, ahol gyönyörű muskátlik voltak kiültetve. Feltűnt, hogy az ágyás legszéléről jókora darab hiányzott a palántákból. Még felháborodva mondtam is férjemnek: „Mégis milyen ember az, aki virágot lop?” Hazaérve jött a „meglepetés”: a hátsó kertünkben ott virítottak a piros muskátlik. A múlt éjjel ültette őket. Kiabálni kezdtem Ferivel, hogy egy normális,tisztességes ember ilyet nem csinál.

Azt válaszolta: „Olyan jólesett őket elhozni.” Ekkor tudatosult bennem, hogy a szenvedélyét én képtelen vagyok tolerálni, és közöltem vele, hogy ez így nem mehet tovább. Sikerült rábeszélnem, hogy bejelentkezzünk egy szakemberhez, aki azt a diagnózist állapította meg, hogy a kényszerbetegséget nem lehet csak úgy levetkőzni. A férjem „gyógyíthatatlannak” lett beállítva, a pszichiáter stresszmentes életet, pszichoterápiát, rendszeres nyugtató gyógyszerkezelést ajánlott. Én ezt csak nagyon nehezen tudtam elfogadni: mégis minek kéne az én férjemnek nyugtató? Nem bíztam a bogyókban, és a lehetséges mellékhatások miatt is aggódtam. De Feri – bizonyítván, hogy meg akar gyógyulni – elszántan szedni kezdte az antidepresszánst. Én is próbáltam mindent megtenni, ami tőlem telik.

Magamra is dühös voltam

Minden egyes nap leültem vele beszélgetni, sokszor órákon át. Nem tudom, hogy a törődés vagy a gyógyszerek hatására, de egyre többet mesélt magáról és a szenvedélyéről, amiről egészen eddig nem beszélt senkinek, csak nekem. Megbízott bennem, ezért hálás voltam neki. Többek között fényt derült arra, hogy a legtöbb ajándékot, csecsebecsét, amit tőle kaptam, lopta.

…

Kíváncsiak vagytok rá, hogyan él most a házaspár? Akkor keressétek a cikk folytatását a Nők Lapja Psziché aktuális, 2017/04. számában. 

Lejegyezte: Kovács Gréta

Fotó: Thinkstock