Pici lány voltam, amikor édesanyám otthagyott a kórházban. Úgy gondolta, meg kell tőlem szabadulnia, nincs róla semmi emlékem – meséli a történetét Heléna. – Nyolcéves koromig állami gondozásban voltam, de abban az időszakban szinte csak jó dolgok történtek velem. Az óvónőm, Farkas Marika néni (az arca még most is itt van előttem) többször hazavitt magával a hétvégékre, családi ünnepekre. Az igazgató is kedvelt, megengedte például, hogy biciklizzek a lányával, amíg a többiek alszanak.
Ennek a szeretettel teli időszaknak akkor lett vége, amikor egy nap felbukkant apám. Rendszeresen látogatott, majd magához vett Gödöllőre. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Jólesett, hogy végre nekem is van egy szülőm, mert fogalmam se volt arról, hogy milyen családban élni, de furcsa érzések kavarogtak bennem. Megismertem a nevelőanyámat és a féltestvéremet, de úgy éreztem, hiába próbálok mindenben megfelelni nekik, nem kapom meg azt a szerető figyelmet, mint a nevelőotthonban. Apámék néha külföldön dolgoztak napokig, ilyenkor én mostam, főztem, takarítottam, vigyáztam az öcsémre, amíg a többi velem egykorú kölyök kinn játszott az udvaron. Nem volt gyerekkorom, nagyon hamar fel kellett nőnöm. Arra azonban végképp nem számítottam, hogy egy olyan megrázó trauma ér náluk, amely miatt nem maradhatok tovább, és amiről azóta sem beszélek nyilvánosan senkinek. Megszöktem otthonról, az osztályfőnököm segített továbblépni.”
Menekülés a bizonytalanba
Heléna tizennégy évesen egy olyan településen pró- bált beilleszkedni új környezetébe, ahol a lakók közel 80 százaléka a rokona volt, ám olyan kihívásokkal kellett szembenéznie, amelyekre a fiatal lány egyáltalán nem volt felkészülve lelkileg. „Pont oda sodort az élet, ahol annak idején mindig nagyon rosszul éreztem magam. Gödöllőről ugyanis gyakran jártunk Bagra rokonlátogatóba édesapámékkal, és emlékszem, milyen nyomasztó volt a szegénységgel és munkanélküliséggel szembesülnöm.
Egész életemben fontos volt számomra a tisztaság, a nehézségek ellenére mindig arra törekedtem, hogy legalább a szűk környezetemben rendben legyenek a dolgok. Erre megkaptam az ellenkezőjét. Megviselt az is, hogy senki se akart befogadni, hiszen mindenkinél sok gyerek volt, akikről gondoskodni kellett. Először a nagynéném vett magához, majd megismerkedtem egy fiúval, akivel összeköltöztem a szülei házában. Hiába tartottam rendben a szobácskánkat, ahogy kiléptem az ajtón, szörnyű kosz fogadott mindig. A fiú szeretett, én viszont nem voltam szerelmes belé.
…
Ha kíváncsiak vagytok rá, hogyan folytatódott Heléna története, keressétek a cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2017/04. számában.
Szöveg: Lénárt Léni
Fotó: Garai Edit
