A legendás humorista és író Peterdi Pál egy mondatban megfogalmazta a humor pszichológiájának lényegét: „Akinek van humora, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes.” Noha a viccek kedvelt célpontjai a pszichológusok, a lélektannal foglalkozók – ki tudja, miért –, mégis mostohagyerekként bánnak a humorral. E speciális terület méltatlan elhanyagolása hátterében valószínűleg az állhat, hogy az egyén lelkében lejátszódó folyamatokat vizsgálók bizony „nem sok fogást találnak” a humoron, mondván, ez egy társas megnyilvánulás. Ám hasonlóan legyintenek az amúgy társas megnyilvánulásokkal foglalkozó szociálpszichológusok is, mivel a humor valójában az egyén szintjén fejti ki a hatását. Szerencsére a humor, mint olyan, nem sokat törődik azzal, hogy vizslatják-e, vagy sem. A társas viselkedés egyik legfontosabb „üzemanyaga” minden időben megtalálja a táptalaját, eszközeit és persze a maga embereit.
Freud vicctanulmánya
Miközben az ősi Indiában és Kínában templomokat szenteltek a vidámsággal történő gyógyításnak, egészen a ’30-as évekig kellett várni, hogy egy szakember, jelesül Gordon W. Allport amerikai pszichológus kimondja a nyilvánvalót, hogy a mentális egészség alapfeltétele: a humor. Itt kell gyorsan megjegyezni, hogy a „humor” kifejezés voltaképpen testnedvet jelent. Beszédes egy szó, nemde?!
Allport kijelentése nem indított el forradalmat vagy szemléletváltást a lélektanban, ám annyit elért, hogy ki-ki a maga módján megpróbálja jól elmagyarázni. Persze hogy Sigmund Freud sem ment el szó nélkül mellette. A pszichoanalízis megteremtője, mint majdnem mindent, ezt is a tudattalan megnyilvánulásaként próbálta értelmezni.
Ma már tudjuk, jó helyen kapiskált, amikor azt fejtegette a vicctanulmányában (ilyen is köthető a nevéhez!), hogy a humor a fölös energiák levezetésének egyik formája, vagyis egy szelep. Ő volt az első, aki megkülönböztette a viccet és a humort. Míg előbbi – szerinte – más ember felé irányul, addig a humor magunk felé – meglehet, ez volt az önirónia meghatározásának előszobája.
A magyar pszichológusok közül Bagdy Emőke (Ma még nem nevettem, 2011) és Séra László (A nevetés és a humor pszichológiája, 1983) volt elég bátor ahhoz, hogy a szakma e mostohagyerekét – még ha csak egy könyv erejéig is – kissé megcirógassa és megnézze közelebbről.
Nevetni kell, ennyi az egész?
A nevetés a legjobb orvosság. Amilyen gyakran mondogatjuk ezt a közhellyé csépelt alapigazságot, olyan ritkán alkalmazzuk a gyakorlatban. Túlságosan egyszerűen és banálisan hangzik, hogy nevetni kell, ennyi az egész, de a megvalósítás „logisztikája” már nehezebb ügy. Mert hát miért nevessünk, ha épp nincs is rá konkrét okunk? – kérdezzük lemondóan, és lógó orral folytatjuk az utunkat. Sokan még azt is hozzáteszik morogva: bolond, aki „csak úgy” nevet.
Márpedig nem bolond, legfeljebb tudatosan használja a nevetés gyógyító erejét. A jóízű, szívből jövő kacagás ugyanis úgy hat ránk, mint egy jókora hörpintés az életelixírből. Egyebek mellett több mint négyszáz izmot megmozgat, köztük a tüdő és a szív izmait is, friss vérrel ellátva és szorgosabb munkára sarkallva őket. És akkor még nem említettük azokat a bonyolult kémiai folyamatokat, melyek során a „gonosz” stresszhormonok visszavonulót fújnak, ezzel egy időben a szervezetünket boldogsághormon, az ember legnagyobb jóakarója, az endorfin lepi el.
…
A cikk itt még nem ért véget, a folytatást keressétek a Nők Lapja Psziché 2017/7. számában!
Szöveg: Szigeti Ildikó tanácsadó szakpszichológus
Illusztráció: Getty Images
