„Ma délután felmegyek nagyapához, az énekkar előtt nála töltök egy órát. Hosszan nyomom a csengőt, nagyapa nyit ajtót.

– Ó, hát itt van az én kisunokám – mondja, puszit nyomok az arcára, és besurranok mellette a lakásba. Nagyapa is bejön. Katonatiszt volt, szikár ember, 194 centi magas, iszonyú hosszú lába van. Odahoz egy széket, leül velem szembe, csontos kezét ráteszi a combomra, és azt mondja:

– Katinka, van már barátod? Mert az unokatestvérednek már van, pedig csak két hónappal idősebb nálad.

– Nem nagyapa, nincs barátom – mondom neki, és lesütöm a szemem. Legszívesebben elsüllyednék, nem tudom, hová kéne bújnom, de nagyapa már folytatja:

– Mondd csak, nem érdekel, hogy milyen együtt lenni egy fiúval?”

Minden tizedik gyerek

A fent idézett Soha, senkinek című színdarab idillinek induló majd szívszorongatóvá váló jelenete a gyermekkori abúzus témáját feszegeti. A világon ez az egyik legnagyobb tabu. Nem szeretünk róla beszélni, pedig sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Itthon 100–200 esetre derül fény évente, de a szakemberek szerint valójában tízből egy fiút vagy lányt érinthet. Legalább tíz gyereket pedig mindenki ismer, ugye?

A közhiedelemmel ellentétben az elkövetők döntő része nem a bokorból előugró pedofil, vagyis nem azért kényszeríti a gyereket szexuális kapcsolatra, mert beteg. Valójában az eseteknek csak körülbelül hét százalékában ismeretlen a tettes. A többit egy gyerek közelében élő személy követi el: a család egy ismerőse, a tanára, az edzője, az unokatestvére, a bátyja, a nagyapja, és megdöbbentő, de leggyakrabban a nevelőapja vagy az édesapja. Aki egyébként normális szexuális életet él, és aki többnyire egyébként is bántalmazó, az abúzus számára a gyerek feletti hatalmának a kifejeződése.

Beszélj róla!

Marát hatéves korától évekig zaklatta az unokabátyja. Számtalan tünet: depresszió, félelem az emberektől, fóbiák, képzelt súlyos betegségek, halálfélelem, alacsony önértékelés jelezte, hogy baj van, de a családja nem vett róla tudomást. Már felnőttként, óvodás kislánya szorongásai miatt fordult pszichológushoz, aki jelezte: valójában neki kell segítséget kapni. A négy évig tartó terápia alatt leírt gondolatait Bűn vagy bűnhődés címmel, Anoni Mara álnéven adták ki. Itthon ez volt az első mű, amiben egy áldozat szemszögéből ismerjük meg a molesztálás következményeit.

A könyv megjelenése után ömlöttek az üzenetek a közösségi oldalára, az érintettek felfedezték sorsukban a közös pontokat, elmesélték neki a saját megpróbáltatásaikat. Mivel a titoktól való megszabadulás az első, legbátrabb lépés a gyógyulás felé, Mara néhány társával és szakemberekkel együtt létrehozta az Anoni Mara Társaságot, melynek weboldala, a beszeljrola.hu teret ad a vallomásoknak.

„Évtizedekig hallgattam. Azt hittem: én is bűnös vagyok, csak velem történtek ilyen dolgok. Úgy tekintettem magamra, mint egy prostituáltra. Ez jellemző a sorstársaimra is, miközben mások történetéből egyértelmű számunkra, hogy a gyerek csakis áldozat. Ha ezek a párhuzamok a Beszélj róla! révén világossá válnak, már az is hatalmas segítség” – hangsúlyozza Mara.

Mese a nem kívánt érintésekről

Gyermekkori szexuális bántalmazás bármilyen műveltségű és anyagi helyzetű családban megtörténhet, hiszen ha otthon szeretetteljes is a légkör, már egyetlen elkövető is elég a környezetében, hogy áldozattá váljon. Biztosan megelőzni tehát nem lehet, de tehetünk azért, hogy a gyerek felismerje, ha ilyen helyzetbe kerül, és megossza velünk a történteket.

…

A cikket teljes terjedelmében a Nők Lapja Psziché 2017/7. lapszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Fekete Edina

Illusztráció: Getty Images