Ha időt szánunk a betegre, valójában időt nyerünk – még a legterheltebb és legproblémásabb orvosi környezetben is. Azok az orvosok, akik több időt szánnak arra, hogy törődjenek a betegeikkel, jobb orvossá válnak, és több sikeres gyógyu- lásról számolnak be. Emellett ők maguk is boldogabb embe- rek lesznek. Valószínűleg lesznek, akik azt mondják: „Szállj le a földre! Egyszerűen nem vagy képes felfogni azt a nyomást, amiben mi nap mint nap dolgozunk!” Ez tagadhatatlanul igaz. Az egészségügy hihetetlenül stresszessé vált, és az egészségügyi dolgozók létszámhiánya csak tovább rontja a feszült helyzetet.
Egy furcsa szokás utóélete
Mégis vannak emberek, akik mindig boldognak tűnnek munka közben. Ritkán feszültek, és mindig találnak időt arra, hogy megtegyék azt a né- hány apróságot, ami a betegek számára hatalmas különbséget jelent. Hogyan? Úgy tűnik, amikor stresszesek vagyunk, öntudatlanul egy sor olyan dolgot teszünk, amivel időt veszítünk, konfliktusokat generálunk, megsokszorozzuk a munkát, és tovább stresszeljük magunkat. A hozzá- állás új módjai azonban tanulhatók. Dr. Stephen Beeson kaliforniai családorvos egyike a legboldogabb or- vosoknak, akiket csak ismerek. A betegei is nagyon szeretik, a beteg- elégedettségi felmérések alapján az amerikai orvosok felső 1%-ába tar- tozik. Beesonnak van egy furcsa szokása: minden betegének megadja a mobilszámát. „Nyugodtan hívhat, bármikor!” – mondja a betegeinek. Micsoda őrült ötlet! Ki akarná ezt? Nincs magánélete? Amikor azt mon- dom a kollégáimnak, hogy adják meg privát telefonszámukat a betegnek, bolondnak néznek. Hisz a betegek sosem hagynák békén őket! Az igazság viszont az, hogy Beeson telefonja szinte soha nem csörög. Ha mégis, ak- kor rendszerint valóban fontos ügyben keresik. A betegei számára bőven elég az a tudat, hogy bármikor elérhető, és hogy tényleg érdekli őt, mi van velük, és csak akkor zavarják, ha tényleg feltétlenül szükséges.
Kevesebb talpalás, több odafigyelés
Az alabamai Hunstvillben, a Crestwood Orvosi Központban Martha Walls főnővérnek őrült ötlete támadt. „Tudom, hogy nagyon sok dolgo- tok van – mondta a munkatársainak –, de arra kérlek benneteket, hogy a szokásos munkátok mellett óránként nézzetek rá minden betegre. Ezt úgy fogjuk hívni, hogy »órás kör«.” Walls ahhoz is ragaszkodott, hogy ahányszor az ápoló belép egy kórte- rembe, a következő forgatókönyv szerint járjon el: kérdezze meg a be- tegeket, hogy nincs-e szükségük fájdalomcsillapítóra, nem akarnak-e kimenni a vécére, jólesne-e megváltoztatni a testhelyzetüket, és elérhető távolságban vannak-e a számukra fontos dolgok. Ugyanis ezek az igé- nyek szerepeltek az első tíz helyen egy felmérésben, amely azt vizsgál- ta, hogy miért nyomják meg a betegek a nővérhívó gombot. Kezdetben az ápolók nem igazán örültek az új gyakorlatnak, aggódtak, hogy aka- dályozni fogja őket más feladataik elvégzésében. Már így is túlterheltek voltak. Ma viszont azt mondják, sosem térnének vissza a régi gyakorlat- hoz. Miért? Mert a dolgok meglepő fordulatot vettek. A nővérhívó sípolása abbamaradt, és kiderült, hogy az ápolóknak sok- kal ritkábban kellett félbeszakítaniuk az aktuális feladataikat. Egy fel- mérés kimutatta, hogy műszakonként kevesebbet gyalogoltak, és több időt tudtak közvetlen betegápolással tölteni. Az elesések száma – amely a véletlen balesetek leggyakoribb oka – 58%-kal, a felfekvések előfordu- lása 39%-kal csökkent. A betegelégedettség mértéke és a kórház hírneve javult. Az órás kör bevezetését követően 73%-ról 82%-ra nőtt azoknak a betegeknek a száma, akik egyértelműen a Crestwood kórházat ajánla- nák a családtagjaiknak és barátaiknak.
…
A történet folytatását keressétek a Nők Lapja Psziché 2017./8. lapszámában!
Fotó: Thinkstock
