A felnövekedésünk alatt szerzett élmények és minták, a saját gyermekünkkel való kapcsolat félrehangolódása, de a korunkra oly jellemző teljesítményorientáltság is kifejezetten kedvez a túlkövetelő szülői nevelés kialakulásának. Szinte észrevétlenül, már óvodáskortól összehasonlítgatjuk a gyermekeinket, és a látható teljesítmény alapján ítéljük meg őket: milyen szépen rajzol, milyen ügyesen táncol, rúgja a labdát vagy bánik az ollóval? Az erőltetett tökéletesség ellen azonban a gyermek védekezik a maga módján: szavak nélkül, súlyos tünetekkel.
Szorongó, lámpalázas kisdiákot neveltem
2016-ban, az első iskolaév tavaszán, kisfiam súlyosbodó, görcsös köhögése miatt kerestünk fel tüdőgyógyászt, aki a kivizsgálás után asztmát állapított meg nála. „Hogyan tanul a kisfia?” – fordult felém a doktornő a vizsgálóban, amire büszkén rávágtam: osztályelső. „Ő akarja, vagy maguk?” – tapogatózott tovább, amire határozottan feleltem: a fiam. „Jobb lett volna, ha maguk, azon könnyebb lenne változtatni” – zárta le a beszélgetést fejcsóválva, én pedig még hosszú ideig nem is értettem igazán szavainak súlyát és üzenetét. Szteroidok, rohamoldó szerek, inhalációs hörgőtágítók kezdtek sorakozni a gyógyszeres polcunkon, a kisfiam állapota pedig egyre romlott: hidegre, mozgásra vagy az ősszel érkező baktérium- és vírusáradatra is érzékenyen reagált. Idővel be kellett látnom: nem a fiam vágya, hogy kitűnő legyen. Én próbálom őt tökéletes szoborrá faragni, amiben mások gyönyörködhetnek. A kimondott és ki nem mondott, szinte lehetetlen elvárásaimnak való megfelelés vágya pedig megbetegítette őt.
„Anya, akkor is szeretnél, ha nem tanulnék ilyen jól?” – kérdezte tőlem egy este, miközben mellékucorodtam az ágyba. Megdöbbentett a kérdése, és az önmagammal való szembenézésre ösztönzött. Számos, neveléssel foglalkozó könyv elolvasása után kirajzolódott előttem a viselkedésem: lóidomár módjára trenírozom a gyermekemet, de vajon miért? A válaszért a saját gyermekkori, sokszor fájdalmas emlékek között kellett kutatnom: mindig jó kislány voltam, és kínosan ügyeltem rá, hogy észrevétlen maradjak a szüleim érzelmi életének sokszor háborgó tengerén. Kifogástalan viselkedésemmel, kiváló eredményeimmel nem akartam köztük újabb feszültséget kelteni. „Csak nehogy miattam veszekedjenek!” – gyermekagyamban folyton ez a gondolat motoszkált. Ma már figyelek arra, hogy a fiamat ne a teljesítménye, inkább a cselekedetei alapján ítéljem meg. Megdicsérem, ha kedves, figyelmes vagy együtt érző, nagyra értékelem, ha segédkezik a háztartásban. Közös gyógyulásunk során talán az a legnehezebb feladat, hogy magammal szemben is megengedőbb, lazább legyek, merjek hibázni, engedjem kibontakozni a kreatív énemet, amit a gyermekeimmel való együtt alkotásban élhetek meg leginkább.
A szülő és a gyermek is kudarcot vall
„Maximalista nevelés az, amikor a szülők nem a gyermek valódi igényeire hangolódnak rá, hanem valamilyen eredetileg külső, de már belsővé tett – vagyis sajátnak megélt – elvárásnak igyekeznek megfelelni szülői szerepükben. A fókuszuk – tudattalanul – a gyermekről átkerül a saját igényeikre, amely ún. félrehangolódáshoz vezet a kapcsolatban. A gyerek nem a valódi fejlődési igényeinek megfelelő ingerlést kapja a szülőktől, hanem valami mást, ez pedig hosszú távon hiányérzetet szülhet, és hamis énkép kialakulása felé tolhatja fejlődését.
…
A cikk folytatását keressétek a Nők Lapja Psziché 2017/8. lapszámában!
Szöveg: Kiss Henrietta
Fotó: Getty Images
