Már a 18. század végén felmerült, hogy az országnak saját „tébolydára” van szüksége, de az ötletből csak 1848-ban lett parlamenti javaslat – az eseményeket felgyorsította, hogy a külföldi elmegyógyintézetek bezárták kapuikat a magyar pszichiátriai betegek előtt. A helyválasztás a budai hegyek lábánál, Hűvösvölgyben fekvő földre esett, mely Göbl Lipót molnár tulajdonában állt, a terület róla kapta a Lipótmező nevet. A romantikus stílusú épületkomplexum alapjait 1859-ben tették le, átadására 1868-ban került sor. A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda ekkor 300 pácienst fogadott, de ez a szám folyamatosan emelkedett: a II. világháború idején állítólag 1600 betege volt. A Lipótmezei Elmegyógyintézetként, vagy röviden Lipótként is ismert intézmény 139 éves működése során gyógyítási, oktatási és kutatási feladatokat látott el, ódon falai között karrierek kezdődtek, de szerelmek is szövődtek, és gyermekek nőttek fel.
A pszichiátria reformkora
1993-ban dr. Belső Nóra pályakezdő pszichiáterként került a Lipótra – mely akkor hivatalosan az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet nevet viselte –, és az intézmény bezárásáig itt dolgozott. „Végzős gimnazistaként jártam először a Lipóton, egy nyelvvizsgaelőkészítős csoporttársamnál, aki itt praktizált – mondja dr. Belső Nóra. – Lenyűgözött az épület és a körülötte lévő ősfás park, elcsodálkoztam, hogy ilyen helyen is lehet dolgozni. A szüleim orvosok, így élt bennem egy kép a kórházakról, de az itteni hangulat más volt. Az orvosi egyetem ötödik évétől már rendszeresen bejártam, az egyetem után pedig a XIII-as osztályra kerültem. A tököli járás pszichiátriai eseteit láttuk el: sokan jöttek alkoholproblémákkal, de volt depressziós, szorongó, és hallucináló skizofrén betegünk is. Később az osztály specializálódott, ez lett a Kedélybetegek Országos Központja.” A doktornő pályafutása egy pszichiátriai reformkorban kezdődött. „A ’90-es évek Amerikában az agy évtizede volt, fontos felfedezések születtek akkoriban. Lecserélődtek az elavult gyógyszerek, elterjedtek az újabb és rövidebb pszichoterápiák, átalakult az elektrosokk-kezelés is, amit korábban éber betegeken alkalmaztak izomlazítás nélkül, és talán azt hitték, hogy ez a traumatikus élmény is jótékony hatással van rájuk – folytatja a doktornő. – A terápia mai megfelelőjét már altatásban, izomrelaxálással végzik. A rendszerváltás után a magyar pszichiátria virágzott, orvosaink bekerültek a nemzetközi vérkeringésbe, elismeréseket szereztek olyan kongresszusokon, ahová korábban nem juthattak el.”
Kápolna, park, könyvesbolt, cica
Az OPNI mindig is az ország legkorszerűbb pszichiátriai ellátását biztosította. A betegek hasznos foglalkozásokkal tölthették idejüket: volt fazekasműhely, festészet-, mozgás- és zeneterápia is. Ehhez minden adott volt, hiszen az intézmény építésekor az volt a cél, hogy a pszichiátriai betegeket elzárják a társadalomtól. A terület sokáig önellátó mini városként működött, saját mosodája, patikája, medencéje és sertéshizlaldája is volt. A dolgozók egy része az itteni szállókban, lakásokban vagy lakosztályokban élt. Az épület közepén kápolna állt, ahol a szertartások mellett tudományos üléseket tartottak. „A Lipót könyvesboltját és híresen jó büféjét egy család üzemeltette, kiváló volt mind a kettő. De szívesen emlékszem az intézmény parkjára is – meséli Belső Nóra. – Minden évszakban gyönyörű látványt nyújtott, jókat lehetett ott futni. Szívesen kisétáltam oda a betegeimmel, amit egy zsúfolt, belvárosi kórházban nem lehet megtenni, itt viszont az embernek szabadságérzete volt. Bár a kívülállóknak lehet, hogy ijesztőek a hosszú, rideg folyosók és a kulcsra zárt ajtók, de én soha nem éltem át semmi ijesztőt. Ami félelmetes tudott lenni, az a hatalmas épületegyüttes alatt futó pincerendszer volt. Éreztem egy kis borzongást, amikor éjjel, ügyelet alatt egyedül kellett itt átmennem. Egyszer egy kismacskát mentettem ki innen, szegény beesett az ablakon. Az osztályunknak egyébként volt egy saját, fekete-fehér foltos cicája, akit a vékonysága miatt Cérnának neveztünk el. A kicsinyei közül sokat a páciensek vittek haza.” Az épület adta lehetőségek mellett természetesen a munka során szerzett tapasztalatai a leginkább emlékezetesek és meghatározóak a doktornő számára. „Két olyan skizofrén férfit is kezeltem egyszerre, akik feltalálóknak hitték magukat. Az egyik örökmozgót próbált építeni, a másik gömbtévét – folytatja a pszichiáter. – A sokat látott szociális gondozó elképedve mutatta az otthonukban készült képeket. Az örökmozgós háza tele volt drótokkal, vasdarabokkal, különböző szerkezetekkel (állítólag már csak egy pöcök helyét kellett megtalálnia ahhoz, hogy elinduljon a gép). A másik páciens udvarán katód képcsöves tévék voltak összehordva, a szobában pedig egymásra pakolva álltak a készülékek. Úgy szerette volna ezeket összekötni, hogy a lakásból mindenhonnan ugyanazt az adást lássa. Kíváncsi voltam, hogy mit gondolnak egymásról, ezért összeültettem őket: mindketten ostobaságnak tartották a másik találmányát.” Dr. Belső Nóra a kollégákra is szívesen gondol vissza. Az ügyeletek és vizitek jó hangulata oldotta a feszültséget, ami fontos volt, mert gyakran súlyos esetekkel, borzasztó családi helyzetekkel szembesültek. „Rihmer Zoltán főorvos úr hetente új viccel készült, és figyeltük, hogy reagálnak rá a betegek, mert ez sok mindent elárul az állapotukról. Karácsonykor és szilveszterkor vittünk be süteményt, készítettünk teát és forró csokoládét. Szívszorongatóan kellemes tudott lenni egy ünnep, olyan betegek nézték csillogó szemmel a karácsonyfát, akikre otthon senki nem nyitja rá az ajtót. A munkaközösségen belül születtek szerelmek és házasságok, a visszatérő ambuláns betegek között is többen egymásra találtak. Szép volt látni ezeket az emberi történeteket” – idézi fel Belső Nóra. Az utolsó éveket már belengték a kórház bezárásáról szóló pletykák, így a végleges döntés nem érte váratlanul a doktornőt. Az utolsó munkanapja után még néhányszor ellátogatott a Lipótra, hogy emlékbe fotókat készítsen.
Első csók a Lipóton
Győri Zsófia igazi „lipóti gyerek”: pszichiáter édesapja és pszichológus édesanyja a munkahelyükön ismerkedtek meg. „Gyakorlatilag ott nőttem fel, a gyerekkori élményeim fele a Lipóthoz kötődik. A kórházban fekvő gyerekek mindig kedvesek voltak, néha kicsit irigyeltem őket, hogy egész nap együtt játszhatnak, izgalmasnak tűnt a bent alvás is. Ha nem volt óvoda, a szüleim bevittek magukkal, iskola után pedig már egyedül mentem az intézetbe – meséli Zsófi. – Édesapám az egyik belgyógyászati osztály főorvosa volt, így kicsi koromban, ha a szüleim nem tudták másképp megoldani, akkor a nővérek vigyáztak rám. Azt szerettem a legjobban, amikor apa odaadta az egyik munkahelyi fehér ingét, ami bokáig ért rajtam, és azt játszottam, hogy én vagyok az orvos. De egy karácsony előtti délutáni osztálybuli is nagyon él bennem: bekapcsoltuk a tévét, a nővérekkel partikalapot vettünk fel, és úgy vonatoztunk. Édesanyám irodájában sokat játszottam a tesztekhez használt képekkel, színes kockákkal, logikai feladatokkal. Már kicsi koromban sok idegen szót ismertem, tudtam, hogy mit csinál egy pszichológus, hogy minek a rövidítése az OPNI, mentek az olyan szakszavak is, mint a Rorschach-teszt, vagy épp a geronto osztály. Utóbbi azért maradt meg bennem, mert ezen keresztül lehetett eljutni a belgyógyászatra.
…
Érdekel a folytatás? Keresd a cikket a Nők Lapja Psziché 2018/1. lapszámában!
Szöveg: Nádasi Eszter
Fotó: Mizik Marcell
