Arra, hogy az Y generáció születésének idején történt valami változás a gyermeknevelésben, illetve a szülői hozzáállásban, az 1980 után születettek felnőttkorában megjelenő, eddig ilyen méretekben nem jelentkező érzelmi attitűdből következtethetünk. Ahogy Tari Annamária pszichoterapeuta, az Y és Z generáció című könyvek szerzője szerint idetartozik például a Pán Péter-szindróma, azaz az elnyújtott gyermekkor problémája, vagy épp a kapunyitási pánik, amikor a fiatal teljesen megretten a leendő, önálló felnőtt lét lehetőségétől. A jelenség világméretű: Amerikában éppúgy gond, mint Magyarországon. „Az Y generáció szülei a nagy országépítések idején élték a fiatalságukat, amikor is megtapasztalták, hogy ha igazán odateszik magukat, előrébb lépnek. A jólétért küzdöttek, amelybe a gyermekeik már beleszülettek. Ők kiskoruktól azt hallgatták: bármit elérhetnek, bárki lehet belőlük, mert mind különlegesek. Közben azonban elsikkadt az információ, hogy a sikerhez kitartásra és erőfeszítésre is szükség van” – hangsúlyozza Tari Annamária.
Propellerek a szabadság útjában
A nevelésre persze az internet beköszönte is hatott: eltüntette például a tekintélyelvűséget, hiszen a világhálón arc nélkül mindenki egyenlő, nincs kor- vagy státuszbeli különbség. „Nem arról van szó, hogy vissza kellene hozni a poroszos nevelést. Sokkal inkább a tisztelet hiánya a probléma, amely rossz következményekkel jár. Trend lett a szülőnek barátként, haverként létezni. Miközben a gyerek számára 13-14 éves korig a barátjellegű szülő nem ad védelmet. A kisgyereknek az anya és apa által felállított szabályok egyensúlyozzák ki a világot, az a szülő, akin át lehet lépni, szorongásra ítéli a gyermekét, mert nincs valódi viszonyítási pontja az életben” − figyelmeztet a szakember. Az efféle szabadságban felnövő gyerekek magabiztossága látszólagos, ami furcsa kettősséget szül. Ők, akik bármit megtehettek, sokszor képtelenek az önálló életre. Jól példázza a helyzetet az a jelenség is, hogy bár a Z generáció tagjai az internetnek köszönhetően a szexualitás, illetve a felnőtt párkapcsolat formái iránt sokkal korábban érdeklődnek, mint elődeik, mégis ők élnek a legtovább gyerekszerepben. Ezt pedig – többek között – a kétezres évekkel megjelenő helikopterszülő örökös kontrolljának is köszönhetik. „A helikopterszülő valójában nem bízik a gyermekében, folyamatosan mikromenedzseli az életét, beleszól az iskolai, közösségbeli, munkahelyi dolgaiba. Eközben a gyerek, aki felnőttkorúvá válik, teljesen elveszíti az önállóságát, az önbizalmát, az ellenőrzést maga felett. Nem hiszi el, hogy egyedül is képes működni, pedig folyton azt hallja: bontakoztassa ki a személyiségét, mert különleges. Emiatt menekülhet aztán az online térbe, ahol a virtuális személyiségvonásait már kedvére alakíthatja. Az erre kapott lájkokat pedig végre egyedül éri el, és eközben megtalálhatja azt a vonatkoztatási csoportot, amelynek tagjai ugyanígy éreznek.”
Nyugalom helyett érzelmi sivárság
Miközben anya és apa egyfolytában hajt, hogy csemetéje minden lehetőséget megkapjon, a Z gyerekek nagy része sajnos azt tapasztalja: a család egy néma intézmény körülötte. „A gyerek kiválaszthatja, mivel foglalkozik, hogyan nő fel, miközben azért számtalan különórára kell járnia, mert a versenybe beleszületett. Sokszor a szülők egymásnak is meg akarnak felelni, és bár szívük szerint nem vennék meg a legújabb okostelefont az alsó tagozatos gyereknek, megteszik. Mert a többiek is kaptak az osztályban – magyarázza Tari Annamária. – Az örökös hajtásban elvész az önfeledt együttlét, valamint a kötelezettségmentes közös felfedezés, de legfőképpen a nyugalom hiányzik. Ez utóbbi pedig a gyerekkor legfontosabb tényezője lenne. Nem véletlen, hogy vi- lágszerte nő azoknak a személyiségzavaroknak a száma, amelyek a kötődéssel, az érzelmi sivársággal, a belső kilá- tástalansággal kapcsolatosak. Velük együtt pedig szaporodik a mamahotelben élő, cél nélkül tengődő harmincévesek, az elköteleződni képtelen fiatalok vagy a családalapítástól rettegő, párkapcsolatban élő húszas-harmincasok aránya. Az a fiatal, akinek nem adtak korlátokat, de közben folyton menedzselték, nincs tisztában a valódi képességeivel. A valóságba lépve ezért megrémül. Vagy örök kesergő lesz, aki a sikertelenség miatt önigazolásokkal nyugtatja a lelkét, hogy a másiknak minden könnyebb volt, vagy pedig teljesen összezuhan. Viszont az Y generáció azon csoportja, amelyik tanul, dolgozik, küzd, egyre keményebbé válik. A munkaerőpiacon ugyanis kezdetektől egy állandó, valós idejű versenyben kell részt vennie, amelyet az X generáció tagjainak még nem kellett átélniük.”
… A cikk folytatását keressétek a Nők Lapja Pszich 2018/2. lapszámában!
Szöveg: Széles-Horváth Anna
Fotó:
