Egy magas, vékony, negyvenes éveiben járó férfi fekszik öntudatlanul az irodája padlóján. Szemei csukva, az inge vérben úszik, az éjszaka csendjét körülötte csak néhány denevér huhogása töri meg időnként a viktoriánus kori kastélyban. A fenti jelenet simán elmenne egy Stephen King- regényben is, csakhogy ennek a való életből elcsípett képnek a horror műfaj legnagyobb királya nem az írója, hanem a főszereplője volt.

Bármilyen sokkolónak tűnik is a jelenet, mindez nem csupán egyszer, hanem számtalanszor előfordult vele. A Carrie, A ragyogás, a Tortúra és egyéb, világsikert aratott bestsellerek hetvenéves szerzője saját bevallása szerint a nyolcvanas évek nagy részét olyan drog- és alkoholmámorban töltötte, hogy nem is tud visszaemlékezni azokra a könyvekre, amiket életének ebben a periódusában írt. A drogok és az alkohol menekülő útvonalat biztosított számára a boldogtalanságból, ami gyerekkora óta kísérte. Apja, Donald nőcsábász porszívóügynök volt, aki 1949-ben – Stephen kétéves korában – szívódott fel a család látóteréből. Édesanyja ezek után bármilyen munkát elvállalt, hogy el tudja tartani őt és bátyját, Davidet, s közben kénytelen volt rendszeresen a rokonok felügyeletére bízni a két kisfiút. King az On Writing című önéletrajzi könyvében azt írja, meg volt győződve róla, hogy egyszer az anyja is ugyanúgy otthagyja majd őket, mint az apja.

Az egyszemélyes horror brand

Amióta az eszét tudja, életét mindig félelmek és rémálmok gyötörték. A kezdő íróknak általában azt a tanácsot szokás adni, hogy „írj arról, amit ismersz”, márpedig Stephen Kingnek gyerekkorától a rettegés a „szakterülete”. A bizonytalan lelki bázisú, állandó szorongásban élő kisfiú visszatérő lidérces álmaiban édesanyja mindig egy nyitott koporsóban feküdt, magát pedig egy akasztófáról lógva látta himbálózni, miközben varjak vájták ki a szemét. Egyszerűen mindentől rettegett: félt, hogy beleesik a vécébe, és nem tud onnan kimászni, az átlagosnál erősebb halálfélelem gyötörte, félt attól, megsérül, és a teste deformálódik, és viszolygott a bohócoktól is. Kamaszkorában azonban rájött arra, hogy egyetlen módon képes megbirkózni az őt mindenhová elkísérő mumusaival: ha történetekbe foglalja őket. Írás közben olyan dühvel püfölte használtan vett írógépét, hogy az m betű leesett róla, így a hiányzó m-eket mindig utólag, kézzel kellett beleírnia a kézirataiba. A Maine-i Egyetemen töltött évei alatt – ahol angol nyelv és irodalom szakra járt – azonban a fikciós történetek írásánál veszélyesebb formájára is rátalált a valóság elől való menekülésnek. Rendszeresen fogyasztott füvet, speedet és LSD-t, diplomaosztója előtt egy hónappal pedig a rendőrség őrizetbe vette közlekedési bója eltulajdonításáért, azok után, hogy egész éjszaka egy bárban ivott. Egyetemi évfolyamtársnőjét, Tabitha Spruce-t 1971 januárjában vette feleségül. Lányuk, Naomi már előző év júniusában megszületett, amikor pedig 1972-ben fiuk, Joe is világra jött, az újdonsült kétgyerekes családapa nehezen tudta eltartani négyüket a középiskolai tanári fizetéséből. Az iskolai szünetek idején kénytelen volt egy mosodában dolgozni, miközben tucatszám kapta a visszautasító leveleket a kiadóktól.

Attól félt, bántani fogja a gyerekeit

Frusztrálta az írói sikertelenség, ezért egyre többet ivott, és haragja fókuszába a gyerekei kerültek. Szerette volna nyakon csípni és megverni őket, s bár bevallása szerint ezt soha nem tette meg, mégis bűntudatot érzett amiatt, hogy ilyen brutális impulzusai vannak. Nem volt felkészülve az apaságra, és tudat alatt a gyerekeit okolta, amiért nem szentelheti magát száz százalékig az írásnak, vagyis az egyetlen tevékenységnek, ami megnyugvást jelentett számára. Édesanyja 1973 végén bekövetkezett halála ráadásul olyan depresszióba taszította, hogy azt még első megjelent könyve, a Carrie sikere sem tudta enyhíteni. Pedig ennek az egyetlen regényének a puha fedeles kiadásával szinte egyik napról a másikra százezer dollárt keresett, ami több pénz volt annál, mint amennyiről álmodni mert. Továbbra is gyötörte a vágy, hogy bántsa a gyerekeit, de ekkor jutott eszébe az a technika, amit már gyerekkora óta tökéletesítgetett: meggyőződésévé vált, hogy az a rossz, amiről ír egy sztorit, soha nem fog megtörténni vele. Így született meg A ragyogás, azaz a történet a kisfiúról, akit alkoholista apja megpróbál megölni. De miközben az írással sikeresen kontrollálni tudta a családja felé irányuló ellenséges indulatait, mindez nem segített az alkoholizmusán. Barátai megfigyelése szerint King hat vagy nyolc pohár itallal is végzett, amikor ők még csak a másodiknál tartottak, és a dedikálásokon és felolvasóesteken is rendszeresen részegen jelent meg. Felesége egyszer ki is tette a Maine állambeli Bangorban lévő otthonukból, de még ez is kevés volt ahhoz, hogy abbahagyja az ivást, mert függőségét a gyerekkori boldogtalanságán túl már egy másik félelme is táplálta. Mivel első bestsellerét, a Carrie-t részegen írta, aggódni kezdett, hogy józanon nem fog tudni írni. Az írásképtelenség lehetősége pedig elképzelhetetlen volt egy olyan embernek, akinek a kreativitás nem puszta úri huncutság volt, hanem szó szerint a túlélés eszköze: ez volt az egyetlen módszer, amivel képes volt megbirkózni sötét gondolataival.

Rengeteg fóbiája van

A fóbiái sora is szélesre bővült: rettegett a kígyóktól, a patkányoktól, a szűk terektől, a pépszerű dolgoktól, a repüléstől és a 13-as számtól. Az írás mágiájával tartotta ezeket távol magától, s hogy ez milyen szintű kényszer volt nála, az a történet mutatja leginkább, amikor harmadik gyereke, Owen 1977-es szület.se után vazektómiát hajtatott magán végre, és az operáció utáni napon elkezdett vérezni írás közben az otthonában. Ő ennek ellenére csak püfölte tovább az írógépet, nem volt hajlandó abbahagyni az írást, így amikor a felesége felment hozzá, hogy megnézze, hogy van, ott találta egy óriási vértócsa közepén. Tabitha hiába próbálta rávenni, hogy álljon le a munkával, ő lerázta. Bárki más üvöltött volna a helyében a fájdalomtól, de ő csak azt hajtogatta, hogy várjon egy kicsit, csak ezt az egy bekezdést még hadd fejezze be. King regényeinek többsége azokra a félelmekre épít, melyek mindannyiunkban ott vannak. A mindent elnyelő, misztikus köd is egy olyan jelenség, ami az emberek többségéből rettegést vált ki. Fiatal kora óta napi két doboz cigarettát szívott, a kokain pedig szabadon és ingyen hozzáférhetővé vált számáraazokon a hollywoodi partikon, amikre a hetvenes évek végétől hívták rendszeresen, miután mind a Carrie-ből, mind a ragyogásból sikeres mozifilm készült. A kokain egy szippantás után uralta a testét és a lelkét, úgy érezte, rátalált arra a szerre, ami energiával tölti fel munka közben. A King házaspár 1980-ban költözött be abba az impozáns, huszonnégy szobás bangori viktoriánus kastélyba, aminek festett üvegablakain és kovácsoltvas kerítésén is denevérmotívumok láthatók, azaz mintha az isten is a horror királya rezidenciájának szánta volna. Stephen King rajongói úgy jártak a birtok bejáratához, mint vallásos hívők a zarándoklatra: órákat töltöttek a kapuban azt remélve, vethetnek egy pillantást hősükre, és ajándékokat dobáltak be neki a kerítés másik oldalára. Mindeközben idoljuk a kastély egyik toronyszobájában éjszakai írásmaratonjai során gallonszám döntötte magába a sört, és annyi kokaint szívott, hogy vattapamacsokat kellett tartania az orrlyukaiban, hogy ne csöpögjön belőlük vér az írógépére. Függősége hatalmas méreteket öltött, de súlyosbodó drogproblémája egy ideig mégsem rontott a teljesítményén: 1986-ban írta a nagy sikerű Az című regényét, 1987-ben pedig a Tortúrát, ami az egyik legjobbnak tartott műve.

Lépésről lépésre vissza a valóságba

Ekkorra azonban már legfeljebb csak napi három órát volt józan, és a nap nagy részében azon gondolkodott, hogy főbe kéne lőnie magát. Hiába szerette a feleségét és a gyerekeit, állandóan az öngyilkosság járt a fejében, csak az foglalkoztatta, hogy tudná a végsőkig feszíteni a húrt. A kokain és az alkohol okozta öntudatlan állapotai annyira gyakorivá váltak, hogy a környezete attól tartott, belehal. Házuk fantasztikus mahagónilépcsőin végigmenve Tabitha Kinget reggelente az a látvány fogadta, hogy férje a hányásában fetreng az íróasztala mellett. Egy nap azonban azt mondta, ebből elég, minden drogot és segédeszközt összeszedett, amit csak talált a házban, a fehér poros zacskókat, a kokainszippantáshoz használt kanalat, az üres sörösdobozokat. Miközben ezeket mind a férje mellé szórta a földre, gyerekeik és barátaik szeme láttára és füle hallatára közölte vele, elhagyja, ha nem fejezi be az önsorsrontást. King csak bámulta a bizonyítékok halmát, s ebben a pillanatban tudatosította magában, ha nem változtat az életmódján, elveszíti a családját, és talán az életét is. Innentől még rengeteg kudarcos próbálkozásába és megszegett ígéretébe került, mire végre le tudott állni. És akkor beigazolódott a legnagyobb félelme: nem tudott többé írni. Mivel a felesége biztos volt benne, hogy ez a blokk könnyen viszszasodorhatja férjét a függőségeibe, heteken át nem mozdult mellőle, és segített neki lépésről lépésre, egyik szóról a másikra jutva (Tabitha egyébként maga is író, mint ahogyan a két fiuk is) megtalálni magában a józan történetmesélőt.

Mintha újjászületett volna

Miután Kingnek sikerült kiemelkednie az őt gyötrő írói blokkból, csodálói váltig állították, hogy írásában újfajta mélység, az intelligenciának egy újabb rétege jelent meg. Ezt az állítást támasztja alá az a tény is, hogy a műveit mélyen lenéző irodalomkritikusok legnagyobb megrökönyödésére Stephen egyik novelláját 1990-ben megjelentette az a The New Yorker magazin,ami Amerikában az irodalmi elit legfőbb fellegvárának számít. Írásait ma már nem a drog és az alkohol tüzelik, ám a mai napig elsősorban azért mesél történeteket, hogy ezzel távol tartsa magától a félelmeit. Az évek során már minden létező félelméből regényt írt: a bohócok ugyanúgy megkapták tőle a magukét, mint az őrült rajongók. Már éppen túl volt a nehezén, és élete kezdett egyenesbe jönni, amikor 1999. június 19-én súlyos balesetet szenvedett. Az otthona közelében ballagott az út mentén azon elmélkedve, hogy este a családjával moziba megy. Ekkor száguldott felé egy Dodge teherautó, melyet egy olyan drogos vezetett, akit korábban már többször elítéltek különböző közlekedési kihágásokért. King az ütközéskor számtalan súlyos sérülést szenvedett, a gerince nyolc helyen tört el. Ez volt az a pillanat, amikor először érezte igazán közel magához halandóságát, és azóta állandó sürgetést érez, hogy minél gyorsabban dolgozzon, minél többet írjon, mert soha nem tudhatja, mikor jön el a vég, és nem akar maga után befejezetlen művet hagyni. A teherautót vezető fickó egyébként a baleset után 15 hónappal halt meg drogtúladagolásban. King felesége még a férje kórházi tartózkodása alatt megvásárolta az ominózus teherautót csak azért, mert szerette volna megakadályozni, hogy ha netán a férje nem éli túl a balesetet, a kocsi az eBayen kössön ki azzal a címszóval, hogy ez ölte meg Amerika egyik legnépszerűbb íróját. És bár sikerült felépülnie a testi sérülésekből, írásaiban King azóta is visszatér a balesethez, igyekszik kiírni magából a valóságban történt horrort – mint ahogyan eddig is tette.

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Gettyimages