Az ép és kóros hangulati és lelki élet között valójában nem éles a határ. A normális élet velejárója, hogy szomorúakká, lehangoltakká válunk, ha erre van okunk, mondjuk mert megbántanak minket, elveszítünk valamit vagy valakit, esetleg pénzügyi vagy egyéb nehézségeink támadnak. A rosszkedv és a szomorúság érzése tehát része az életünknek. A jól körülhatárolható okok esetén inkább következmény; pszichológiai értelemben megmagyarázható és megérthető. Ezzel szemben a konkrét okok nélküli, a negatív gondolkodásmódból fakadó és az irracionális következtetéseknek köszönhető tartós lehangoltság, indokolatlan szomorúság vagy még inkább az örülni tudás képességének elveszítése már mindenképpen kórosnak mondható. Érezzük a különbséget? „Szomorú vagyok, mert elhagyott a kedvesem.” Oké, ez érthető. De a „szomorú vagyok, mert el fog hagyni a kedvesem, hiszen nem tudom őt úgy szeretni, ahogyan kéne…” már magyarázatra szorul. Ugyanakkor van különbség a „nincs értelme így élni, valamin változtatni kell!” vagy a „nincs értelme élni!” között is.
Végtelen gondolatok
Vannak, akik úgy érzik, hogy körülöttük változott meg minden: a világ rosszá vált, az emberek furcsák lettek, mindenki rosszindulatú és alapvetően rosszat akar. Van, akiben felélednek az élettel kapcsolatos alapvető kérdések, és állandóan ezeken gondolkodik. Ezek a kérdések mindannyiunkban megfogalmazódnak az életünk egy-egy szakaszában, de azért az mégsem egészséges, amikor valaki állandóan ezeken rágódik: Miért élünk itt a Földön? Mi az emberiség feladata? Mi értelme az életnek, ha egyszer úgyis meghalunk? Mi dolgunk az életben? Mi van a halál után? Mit akar Isten valójában? Depresszióban ezek a kérdések naponta többször is fölmerülnek, végeláthatatlan gondolatáradatot okozva a tőlük szenvedőnek. És nincs jó válasz. Sosincs. Egy vidám, pozitívan gondolkodó ember meg sem érti a depresszióst, amikor az ilyeneket kérdezget. Pszichiáterként már távol tudom tartani magamat ezektől a sehová nem vezető gondolkodásrohamoktól, de bevallom, eleinte belementem egy-egy ilyen beszélgetésbe. Sosem lett vége, még ha úgy tűnt is, hogy találtunk értelmes válaszokat, a páciensek mindig tudtak valami újabb kérdést felvetni, amelyen agyalni lehetett.
Van racionális magyarázat?
Pár éve kezeltem egy negyven körüli családos férfit. Azzal keresett fel, hogy a felesége, aki egyébként szakképzett ápolónő, azt mondta neki, jöjjön el hozzám, mert szerinte ő depressziós. A férfi, hogy eleget tegyen az asszony kérésének, el is jött, de kifejtette, hogy úgy véli, ez teljesen felesleges, mert az ő problémáit, amelyeket a neje meg sem ért, én úgysem tudom megoldani. Ezzel én is egyetértettem, de azért arra kértem, hogy meséljen a problémáiról. Bele is kezdett. Érdemes megjegyezni, hogy egy kétgyermekes, jó anyagi körülmények között élő, rendezett munkaviszonynyal rendelkező férfiról volt szó, két diplomával, saját üzleti vállalkozással. Akkoriban még válság sem volt… Szóval, elmondta, az a legnagyobb problémája, hogy bizonytalannak látja a jövőjét, és attól fél, hogy nem fogja tudni ellátni a családját. A gyerekek még kicsik, taníttatni kell őket, elindítani az életbe, és nagyon nagy az esélye, hogy ez nem fog sikerülni. Megkérdeztem tőle, hogy mire alapozza ezeket a félelmeket. Netán rosszul megy az üzlet? Vagy tett olyat, ami negatívan befolyásolhatja az életét? Ilyenkor az ember megpróbál racionális magyarázatot keresni – persze a depressziós is ezt teszi –, hogy megértse az aggodalmak okait. Ebben az esetben a következő volt a magyarázat: „Elmúltam negyvenéves, bármi történhet velem, és akkor a család nem fog tudni megélni.” A következő kérdésem természetesen az volt, hogy mi történhetne vele, és milyen eséllyel. „Bármi. Kaphatok egy szívrohamot a stressztől, vagy rákos lehetek, de az üzlet is befuccsolhat egyszer. Semmi sem biztos. Az élet rövid, és az ember nem tudhatja… Különben is… Minek ez az egész? Egyáltalán miért húzzuk az igát, gürcölünk egy életen át? Azt se tudjuk, hogy kik vagyunk, azt se, hogy a jövő mit tartogat… Szegény gyerekek, milyen világban nőnek föl? Mit tudunk nekik perspektívaként mutatni?”
Eltávolodás és kiútkeresés
Elgondolkodtam: vajon a feleségével szokott erről beszélni? Meg is kérdeztem tőle. „Eleinte beszélgettünk ilyesmiről, de ő azt mondja, hogy nem tud követni, képtelen ezeken a dolgokon agyalni folyamatosan, pedig neki is kéne. Ápolónőként gürizik egy kórházban, tök fáradt mindennap, nőként már nem is létezik, nem hiszem, hogy neki ez így jó, vagy hogy ezért akar élni, erre vágyott volna gyerekkora óta… De már nem tudok beszélni ezekről vele. Eltávolodott. Az az igazság, hogy sokkal felszínesebb, mint én vagyok, neki minden úgy jó, ahogy van, ő boldog a betegei között meg a gyereknevelésben. Nekem ennél többre lenne szükségem. Egy lelki társra, olyan valakire, aki megért engem.” „Aha – gondoltam –, talán már volt is ilyen »lelki« társ a házasságuk alatt?” Feltettem hát a kérdést. Magam is döbbenten tapasztaltam, hogy ez olyan hatást váltott ki, mintha megnyomtam volna egy gombot az agyában vagy a lelkében: elkezdett ömleni belőle a szó, érzelmek szakadtak fel.
…
A cikk folytatását keressétek a Nők Lapja Psziché 2018/2. lapszámában!
Szöveg: dr. Belső Nóra
Fotó: Thinkstock
