Szigeti Hajni: Amikor pszicoachként határozod meg magad, mit értesz alatta?
Herner Dorka: Próbáltam nevet találni annak, ami vagyok, így született ez a szó: a pszichológus és a coach összevonásával. Miután elvégeztem az egyetemet pszichológusként, főleg tévés szerkesztéssel, illetve újságírással, videotartalom gyártásával foglalkoztam. Nem kerültem távol az eredeti szakmámtól: ha belegondolsz, egy interjút elkészíteni hasonló ahhoz, ahogy felveszek egy anamnézist. A feltétel nélküli elfogadás, a figyelem és a kíváncsiságom az eszközöm mindkét esetben. Vagy amikor ott ültem ötórányi felvett anyaggal, és abból kellett harminc percet összeraknom. Mit domborítok ki, melyek a lényeges pontok szerintem? Mintha egy terápia során egy életre néznék rá. Arról nem is beszélve, hogy Kepes András mellett dolgozva, őt figyelve a beszélgetéseiben, sokat tanultam a pszichológiáról. Egy ideje viszont úgy éreztem, ezen a területen már sok mindent elértem, szeretnék visszatérni a gyökereimhez, és az időközben elvégzett kétéves coachképzésen szerzett tudást, tapasztalatot is használni. A pszichológus és a coach egyszerre dolgozik bennem. Vannak eszközeim a rövid távú hatékony problémamegoldásra, de vissza tudok nyúlni a hozzám forduló működési mechanizmusainak gyökeréhez is.
Miért kezdted el a coachképzést három gyerek mellett, épp egy válás után?
Az egyetemen tanultakból nekem mindig is nagyon hiányzott az önismereti képzés. Az erős elmélet mellett nem tapasztalhattam meg a bőrömön mindazt, amit tanultam. Az élethelyzetemből adódóan pedig fokozottan érdekelni kezdett az, hogyan találhatnám meg a helyem. Ennek az iskolának az volt a lényege, hogy rengeteget dolgoztunk magunkkal. Mozdítottam sokat a belső működésemen, amitől sokat mozdult a külvilág, hiszen máshogy kapcsolódtam; újra lett párom, és született még két gyerekem. Ez nem azon múlt, hogy végre találtam egy normális férfit, sokkal inkább azon, hogy végre normálisabb, tehát számomra szerethetőbb módon tudtam létezni.
Egyedi, hogy a pszichológusok általános munkamódszerével szemben nem tartod problémának a terápia során azt, hogy érzelmileg bevonódj a páciens által elmondottakba.
A terápiás módszerem egyik alapja ez, amit magamban tükörterápiának hívok. Ez nem elméleti alapoktól indult, hanem figyeltem, miként érzem jól magam munka közben, hogyan alkalmazom hatékonyan a tudásomat, és az, ami a gyomromból indult, jött lassan fel az agyamba, és vált megfogható módszerré. A könyvemben leírtak is így születtek egyébként: a gyerekekkel kapcsolatos reakcióimban is az első az ösztön volt, abból alakult ki a megfogalmazható technika. Ez azért is jó, mert amit én is élvezek, az fog hatékonyan működni akkor, amikor másokkal dolgozom.
Mi a tükörterápia lényege?
Úgy gondolom, hogy ha elkezdek egy terápiát valakivel, egymás tükörképeivé válunk. Elfogadóan vagyok mellette, megítélés nélkül, de visszatükrözve. Azaz érzelmi, tapasztalati visszajelzéseket adok neki – szakmai szűrőn és magamon keresztülfolyatva. Igazából az ellenkezőjét teszem annak, amit az egyetemen tanítottak: kifejezetten hazaviszem a hozzám fordulók problémáit, megnézem, mi a dolgom ezekkel a kérdésekkel. Épp ezért a szóbeli szerződésünk nemcsak arról szól, hogy amit ő elmond nekem, az terápiás titok, hanem amit én elmondok neki magamról az is. A közös munka során megyek mellette, rám támaszkodhat, rám dőlhet, rám is hányhatja a feltörő lerakódásokat, a vacakot, amit nem tud máshol kiadni. Viszont addig tudom kísérni, amíg én tartok. Ha például én is félek a magasságtól, ezért csak a híd elejéről tudok drukkolni neki, hogy át merjen menni, az nem jó. Ebben az esetben nekem az a dolgom, hogy én előbb menjek át, mint ő – leküzdve a félelmemet. Emiatt nekem otthon feladatom van a problémájával: meditálok vele, futás közben átengedem magamon, és nyilván utánanézek a szakirodalomban. Ha találkoztam már a kérdéssel, és megpróbáltam, de nem tudtam megoldani, kirakom azt is az asztalra, de melléteszem, hol tartok ennek a megrekedésnek az elfogadásában. Ehhez nem szükségszerűen kell magamról mesélnem, nyilván nem az én sztorizgatásommal telik a közös idő. A lényeg, hogy hitelesen és önazonosan legyek mellette, természetesen őt támogatva, de egy gyászfolyamatban például nem feltétlenül együtt szenvedve vele. A tükörben nem kell pont ugyanannak lennie mindkét oldalon.
Úgy tudom, reggel ötkor szoktál futni, amíg a család többi tagja alszik. Ezek szerint ilyenkor fejben már dolgozol?
Ha szeretnék, akkor igen. Futás, légzésterápia vagy jóga közben gondolkozni azért is jó, mert ilyenkor a zsigeri szintek is mozgásban vannak, nem csak a kognitív, és könnyebben jutunk le az ösztönökig. Sokszor nem a fejből jön a megoldás, nem ott kattan át valami, hanem sokkal mélyebben.
A Párhuzamos terápiák során is ezzel a technikával dolgoztok?
Igen, ez a jógatanár és légzésterapeuta barátnőmmel, Weichinger Andreával közösen kifejlesztett módszerünk. A verbális terápiának vannak határai. A jóga, a légzésterápia néha könnyebben fel tudja hozni a tudattalanból a tudatos- ba az emlékeket, a bevésődéseket, amelyek – mint a gyökér a levelet – meghatározzák, hogy milyenek vagyunk. Mondok egy példát. Ha gyerekkoromban leélek hat évet folyamatos stresszhelyzetben, a stresszhormonhoz, a kortizolhoz hozzászokik a szervezetem. Mitől lehet stresszben egy gyerek? Például, ha fizikailag vagy lelkileg nem elérhető számára az egyik szülő. A függőség miatt igényli a kortizolt, tehát ha meg is szűnt a stressz, ő teremt magának, mert kell neki. Bár a sejtek újratermelődnek, azaz le lehet jönni a „szerről”, ennek ellenére nagyon gyakran még felnőttkorban is munkál egy ilyen testi szinten nyomot hagyó lelki eredetű függőség. A kettőnk módszere egyszerre, de nem egy időben alkalmazva hatékonyságában hatványozódik.
…
Az interjú folytatását keressétek a Nők Lapja Psziché 2018/2. lapszámában!
Szöveg: Szigeti Hajni
Fotó: Garai Edit
