Jónak lenni jó. Vitathatatlan, hogy az önzetlen segítség annak is jó, aki kap, és annak is, aki ad. Megannyi kísérlettel bizonyították, hogy a jótékonykodás szó szerint építi a testet és a lelket. Igazolták például, hogy az adakozás olyan biokémiai folyamatokat indít el a szervezetben, amelyek rövid távon boldogsághormon termeléséhez vezetnek, hosszú távon pedig erősítik az immunrendszert, vagyis védenek a betegségekkel szemben. No de mi a helyzet az önző viselkedéssel? Hiába keresünk kitartóan a világhálón, nem találunk kutatásokat, tanulmányokat arról, hogy vajon az egoista magatartásnak milyen káros hatása volna. Úgy tűnik, a kutatók is emberek, a társadalom hasznos tagjai, és mint ilyenek, talán nem tartják „illendőnek” górcső alá venni ezt a hivatalosan elítélendő magatartást. Képzeljük csak el, mi lenne, ha netán kiderülne, az önzés nem is annyira káros az egészségre, mint azt gondolnánk, pontosabban gondolni kellene.
Önzőség vs. önfeláldozás
Társadalmi elvárás ide vagy oda, mindig akadnak olyan renitens pszichológusok, akik igenis ki merik mondani: az önzés jóval összetettebb, mint azt korábban sejtették. Sőt, néhányan odáig merészkednek, hogy kimondják, és ha tudományos publikációban nem is, de blogukban leírják: bizonyos mértékig az önzés lehet hasznos és jó a másik fél számára (is). Ahhoz, hogy megértsük az önző magatartás hátterét és lényegét, érdemes megnézni, mi lehet az ellentéte. Könnyen hajlunk arra, hogy rávágjuk, aki nem önző, az önzetlen. Márpedig az egoista magatartás ellentéte bizony nem más, mint az önfeláldozás. Ha mindezt a szülő és gyermek kapcsolatrendszerében nézzük, egyszerűen megérthetjük ezt a kicsit furának tűnő állítást. Egy önző csemete minden igényét csak egy önfeláldozó szülő tudja kielégíteni, hiszen a puszta önzetlenség ide már édeskevés. És ugyanez igaz fordítva is, ennek okait a későbbiekben röviden érintjük majd. Először is vegyük szemügyre, mit is nevezünk önzőségnek. A fogalom túl szimpla ahhoz, hogy érzékeltetni tudja a jelenség (magatartás, értékrend, szemlélet) összetett mivoltát. Az önző embert legtöbben úgy jellemzik, hogy képtelen másokra odafigyelni, mindent magának akar, és el is veszi, amiről úgy gondolja, hogy az – alanyi jogon – jár neki, és általában, a világot (vagy legalábbis a szűkebb környezetét) úgy értelmezi, hogy annak mértani közepén ő helyezkedik el, és mindenki más kizárólag azért van, hogy őt „szolgálja” így vagy úgy. A lélektanban némileg jártas olvasóban most minden bizonnyal bevillan a manapság igen széles körben ismertté vált „narcisztikus” személyiség. És valóban, igen sok a hasonlóság, bár a legfontosabb különbség, hogy az önző ember korántsem annyira maximalista (merthogy nem beteg, legalábbis a szó pszichopatológiai kritériumai alapján), nem akar mindig mindent bármi áron, mint a narcisztikus. Persze ember legyen a talpán, aki meg tudná húzni azt a bizonyos határvonalat a kettő között. Az önzőségnek azonban vannak árnyalatai és fokozatai. Túlzott egyszerűsítéssel önzőnek nevezzük azokat is, akik a maguk módján érvényt szereznek az akaratuknak, megfogalmazzák igényeiket, vágyaikat, netán azokat a gondolataikat is, amelyek túlságosan „kihallatszanak” a kórusból.
Agresszív helyett asszertív
Néhány éve jelent meg a cikk, amely alapjaiban változtatta meg az „önző gyerekekről” való gondolkodást. Az amúgy kifejezetten ideggyógyász szakorvosoknak készült, a laikusok számára unalmasnak tűnő írásban (amelyet a Neuron című német lapban hoztak le) nem kevesebbet állítottak, mint hogy a csemeték egoista viselkedésének hátterében nem a kisgyermekekre jellemző dackorszak, nem is a serdülőkor, hanem az a banálisan egyszerű tény áll, hogy az önkontrollban felelős agyi terület nem alakult ki még teljesen. A német kutatók megállapították: ez lehet az oka, hogy a kicsik nehezen kontrollálják impulzusaikat, magatartásukat, még ha tudják is, hogy nem kellene így viselkedniük. És hogy mi a helyzet az egoistának titulált fiatal felnőttekkel? Az ő esetükben valóban nehéz egy „orvosi igazolással” felmentést adni az önző, avagy annak tűnő megnyilvánulásaikra. A kérdés azonban itt is az, hogy a mai tizen- és huszonévesek vajon tényleg önzőek, vagy csak tudatosabbak, mint a szüleik voltak az ő korukban. A bűvös szó ezúttal az asszertivitás. Ismerősen cseng? Nem véletlenül. Napjainkban reneszánszukat élik (az ötvenes években volt először nagy sláger a tengerentúlon) az asszertivitás újratanulását célzó tréningek, önsegítő könyvek, tanfolyamok. Igen, újratanulásról van szó, hiszen felnőttkorunkra a legtöbben – az elvárásokhoz idomulva – elveszítjük ezt a jótékony (!) gyermeki tulajdonságunkat. Lássuk, milyen is az asszertív ember. Fapados megközelítésben képes felismerni és mások tudtára adni saját igényeit, érzelmeit és vágyait, mégpedig úgy, hogy azzal nem bánt meg másokat. Miközben céltudatos és határozott, mégsem agresszív, és figyelembe veszi a másik fél véleményét és gondolatait is. Talán meglepő, de – noha akaratosnak tűnhet – az önkontrollra is hajlamos, mivel jellemzően ismeri magát, és általában „jóban is van” önmagával, tehát nem érzi súlyos presztízsveszteségnek, ha olykor engednie kell a negyvennyolcból.
…
A cikk folytatását keressétek a Nők Lapja Psziché 2018/2. lapszámában!
Szöveg: Szigeti Ildikó
Fotó: Getty Images
