Anett szép, csinos, fiatal, sikeres. És magányos. Noha van lakása, a harminchat éves nő mégis az édesanyjával él. Könnyen ráakaszthatnánk a címkét: „egy újabb mamahotel-lakó”. Ám az esetében egy kicsit más a helyzet: a „mama hotelt” ugyanis Anett működteti, nélküle már réges-rég bezárt volna. A fiatal nő munka után nem megy lazítani a kollégákkal. Siet haza. Mindennap. Mert tudja, hogy várják. Az édesanyja. És a mosatlan. Anett soha nem panaszkodott. Egyrészt nem volt kinek, másrészt nem volt miért. Számára ugyanis természetes volt, hogy így él. Nem is tudta, miként lehetne másképp. Tízéves volt, amikor alkoholista apja elhagyta őket, azóta ő gondoskodik az édesanyjáról és vezeti a háztartást.

Most viszont segítséget kért, mert – mint fogalmazott – hirtelen összeomlott az élete. Édesanyja váratlanul szanatóriumba került. És Anettre rászakadt a szabadság. A végtelen és ijesztő szabadság, amivel nem tud mit kezdeni. Krízishelyzetben van. Ismeretlen területen kell most helytállnia: gondoskodnia kell. Önmagáról.

Ehhez viszont meg kell tudni, mire is van szüksége. Anett mindig tisztában volt vele, mi kell ahhoz, hogy édesanyja ne szenvedjen hiányt semmiben. Ám arról fogalma sem volt, hogy ő mit akar. Komoly feladat vár rá: meg kell ismernie önmagát, az igényeit, céljait, szándékait, gondolatait. Ehhez pedig mélyre kell ásnia. Olyan mélyre, ahova igényeit, céljait, szándékait és gondolatait tízévesen elrejtette. Ha szerencséje van, megleli ezeket, és talán sikerül „leporolni”, frissíteni őket. Ha nem sikerül, csak egyetlen út marad a számára: ki kell találnia önmagát.

Szülősítés – és ami mögötte van

Anett esete korántsem egyedi és speciális. Susan Forward Mérgező szülők című sikerkönyvében számtalan hasonló történetet taglal a szerző. Az sem véletlen, hogy az eredetileg a pszichológusszakmának készült kiadvány igazi bestseller lett. A kötetben vissza-visszatérő motívum a „gondoskodás”. Ám nem a klasszikus, szülői feladatként bukkan fel újra és újra a könyvben, hanem a kliensek gyermekkoruk meghatározó elemeként beszéltek róla.

Optimális esetben a felnőtt (jellemzően anya) szerephez tartozó feladatokat felnőttként veszik át a (jellemzően lány) gyermekek. Akkor tekinthető természetesnek ez a folyamat, ha a szerepcsere automatikus és fokozatos. Az „ideális” családmodellben a gyerekek gondoskodást kapnak, ennek elemeit tudattalanul elsajátítják, ezzel a róluk való gondoskodást megtanulják, személyiségük természetes részévé, ha úgy tetszik, ösztönné válik. Ez egy olyan tapasztalás, amely – mint afféle passzív tudás – ott lapul a tudatuk mélyén, és ha szükség lesz rá, reflexszerűen aktívvá válik. Lényegét tekintve azoknál a felnőtteknél, akik gyermekkorukban megkapták a szükséges gondoskodást, biztonságban cseperedtek, automatikus és magától értetődő lesz, hogy később ők is védjék, óvják, ellássák a szeretteiket. Legyen szó a saját gyerekekről vagy a szülőkről. Ahhoz, hogy mindez magától értetődő legyen, időre van szükség.

Számtalan családban viszont nincs idő a szülői szerepek fokozatos átadás-átvételére, a gyereknek hirtelen kell „beugrania” az egyik (vagy mindkét) szülő helyébe. E jelenség gyakoriságát jól mutatja, hogy nevet is adtak ennek a sajátos helyzetnek: nem túl szép magyarsággal szülősítésnek hívják.

…

A cikk még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2018/3. lapszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Szigeti Ildikó tanácsadó szakpszichológus

Illusztráció: Getty Images