A Karib-tengerhez közeli, álmos kolumbiai kisvárosban, Aracatacában született Gabriel García Márquez, a település akkor indult gazdasági fellendülésnek, amikor egy amerikai gyümölcsimportőr cég odaköltözött. Márquez mágikus realizmusnak nevezett írói stílusára nagyszülei voltak a legnagyobb hatással, akik felnevelték. Nagyapja a polgárháborúban ezredesként szolgált, az ő világa volt a szikár valóság, tőle jött a realizmus. Nagyanyja ennek éppen az ellenkezője: alig állt kapcsolatban a valósággal, fantáziája tele volt fantasztikus elemekkel. Nagyanyja és nagyapja, az ő történeteik és városuk szolgált nyersanyagként Márquez fő művéhez, a világszerte olvasók tízmillióira nagy hatást gyakorló Száz év magányhoz.

A távírász fia megváltja a világot

Márquez azokról a milliókról mesélt, akik egész életükben a történelem margóján léteztek, s akiknek a hangját korábban nem lehetett hallani. Neki köszönhetően az olvasók felfedeztek egy kontinenst, ami tele volt tamarindfákkal és iguánákkal, Tolsztoj gróf és Marcel Proust uralma után pedig hangot kapott végre a népi kultúra is. Macondo, a mandulafák és banánháborúk soha nem volt városa, amely a megszólalásig hasonlított Aracatacára, ugyanúgy az olvasók szomszédságává vált, mint Szentpétervár vagy Párizs. A mögötte álló történet pedig, természetesen, maga is félig csodaszámba megy: Gabriel egy távírász és egy ezredes lányának házasságából született. Amikor szülei másik városba költöztek, hogy munkát találjanak – apja Sucréban gyógyszertárat nyitott, anyja pedig további tíz gyereknek adott életet –, őt hátrahagyták, így nyolcéves koráig a rokonaival élt. Anyját hat-hét éves korában kezdte közelebbről megismerni, apját pedig csak jóval később. Mindig azt mesélte, nagyapja volt a legfontosabb hőse a gyerekkorának, s miután az öreg meghalt – amikor ő nyolcéves volt –, úgy érezte, soha többé nem érheti már az életben olyan csapás, aminek valódi hatása lesz rá. Érzelmi fejlődését egész hátralévő életére az e kisvárosi tropikáriumban helyet kapó, elveszett patriarchális világ iránt érzett finom nosztalgia formálta. Nagyapjától történetek tömkelegét hallotta halálos párbajokról és hazája véget nem érő polgárháborúiról, nagynénjeitől és anyai nagyanyjától pedig beszívta az összes átkot, ráolvasást, szellemet és mágikus látomást, amelyek az arab, indiai és afrikai kultúrával átszőtt világban masszívan léteztek. Nagyapjával rendszeresen járt cirkuszba és moziba is, nagyanyja pedig úgy mesélte el neki fantasztikus meséit, mintha azok valóban megtörtént események, kemény tények lettek volna. Nagyapja halála után bentlakásos jezsuita iskolába küldték Barranquillába, középiskolába pedig a Bogotához közeli Zipaquirába ment. Ott azonban magányosnak érezte magát, és honvágya volt, s kínjában végigolvasta a teljes világirodalmat – Szophoklész Oidipusz királya volt rá a legnagyobb hatással –, miközben tanárai, akik többségükben frusztrált marxisták voltak, a történelmi materializmus tételeivel táplálták. Alig volt húszéves, amikor novellákat kezdett publikálni egy napilapban, közben szegény diákként jogot tanult Bogotában, azzal a szándékkal, hogy az elesetteken fog segíteni. Amikor huszonegy éves korában meggyilkolták a liberális vezért, Jorge Eliécer Gaitánt, Kolumbiában elkezdődött az évtizedekig tartó erőszakhullám, amelynek az utórezgései még ma is érezhetők. Gabriel akkor hagyta el Bogotát, amikor a kollégiumát felgyújtották, s csatlakozott a családjához Cartagenában, ahol folytatta tanulmányait. 1950-ben visszaköltözött Barranquillába, ahol korábban tanult, és csatlakozott az El Heraldo stábjához. Erről az időszakáról később azt mesélte, csak azért írt, hogy az itt szerzett barátai jobban szeressék. És itt találkozott újra Mercedes Barchával, egy patikus lányával, akit hét évvel azelőtt ismert meg, a lány tizenhárom éves korában, amikor örök hűséget esküdtek egymásnak. Tizennégy évvel később házasodtak csak össze, és két gyerekük született. Gonzalo fiuk grafikus és festő lett, Rodrigo pedig filmrendező. Márqueznek korábban volt egy egyéves viszonya egy spanyol színésznővel, Tachia Quintanával.

…

A teljes cikket a Nők Lapja Psziché 2018/4. számában olvashatjátok el. A magazint május 16-tól keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Nyitókép: Getty