Verának majdnem ráment a házassága egy „kapcsolatra”. A sztori banális, egy kommentből indult, privát levelezésbe ment át, csaknem egy évig tartott. A komment kapcsán őrült levelezés kezdődött. Reggel Vera már Tibor üzenetére ébredt, és este egymással „feküdtek le”. Egész nap ment a chat. Erről-arról, kis apróságokról. Vera úgy érezte, sosem volt még ennyire közel senkihez. Hogy titkos szeretője van. Végül könnyek között bevallotta a férjének, hogy viszonya van. A másik ekkor visszakozni kezdett: hogy ez nem is volt valós, és azt hitte, Vera is tudja, és különben is, ők a feleségével most költöznek el az országból…
A boldogító illúzió csapdájában
Vera összetört, mintha egy valóságos kapcsolatát veszítette volna el. És elkeserítette, hogy a romokban heverő, amúgy is kihűlő házassága marad csak neki. Jellemzően a harmincas- negyvenes nők sodródnak bele ilyen valóságosnak hitt kapcsolatokba. Nem véletlenül. „Ez az egyik legnehezebb helyzetben lévő korosztály – mondja dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus. – Kiszolgáltatott generációról beszélünk: vagy azért, mert nincs gyerekük, de szeretnének, vagy már van ugyan, de sokan egyedül maradtak vele. Ráadásul a fiatalság és szépség mulandóságára is ekkor ébredünk rá. Világossá válik, hogy kezdjük elveszíteni az egyik legfőbb fegyverünket, amivel hatni tudunk, és ez fokozza a kétségbeesést. Ezt a korosztályt kevesebb férfi keresi, vagy csak az időskorúak, akikkel ők nem kötnek szívesen kapcsolatot. Ezért kapaszkodnak bármibe, ami ideig-óráig elhitet valami boldog illúziót. De ne higgyük, hogy a férfiaknak sokkal könnyebb, ők sincsenek magabiztos helyzetben! Elképesztő teljesítményszorongás van a legtöbbjükben. Azok, akik a negyvenes éveikben a húszas nőket kergetik, sokszor nem is mernének korban hasonló nőkkel szóba állni, mert (és ezt legtöbbször maguknak sem merik bevallani) attól félnek, nem biztos, hogy tudják tartani a szintet státusz, tájékozottság, elmélyültség vagy akár a szexualitás terén. Könnyebb lenyűgözni egy tapasztalatlan lányt (elsősorban az egzisztenciával, mert abban valószínűleg előbbre tartanak), mint mondjuk egy harmincas-negyvenes nőt, aki alárendelődés helyett mellérendelő partnerkapcsolatot szeretne. Sok férfi fél attól, hogy mellérendelt legyen, hogy a külvilág szemében esetleg gyengének tűnjön. És ne feledjük, ezekben a virtuális kapcsolatokban a férfi akat az is motiválja, hogy nem kell szexuális teljesítményt nyújtaniuk. Az írogatásban, akár a pornóban, például nincs rizikó, elutasítás, és nem igazán kell fi gyelni a másik emberre.” Az, hogy a virtuális viszony beszippantja a feleket, a szakember szerint természetes, hiszen állandóan a biztonságot keressük. „A virtuális térben a másik folyton ott van, érzem a melegségét, megadja az érzést, hogy annyira fontos vagyok valakinek, hogy nem tud nélkülem meglenni – magyarázza a szakember. – A hiányról szól mindez. Hogy állandóan megélhessem, mennyire fontos vagyok, lám, a másik nem tud nélkülem meglenni egy órán át, mert annyira hiányzom. Gyerekkorunkból hozzuk a vágyat, hogy nélkülözhetetlenné váljunk. Ám a mai világ azt sugallja: pótolható, kicserélhető vagy. Mindez óriási függőséget okozhat.”
Kidurrant, mint egy lufi
Helgának a Tinderen szuper a fotója, élőben tizedolyan szép. Viszont neki vannak a legjobb, legérdekesebb posztjai, népszerű divatblogger. Élőben viszont elviselhetetlen. Sokat és hangosan beszél, mindenhez ért, nem veszi észre magát. A hangszíne is bántó. Évek óta nincs kapcsolata, egy-két randi után valahogy kifulladnak a szerelmek. De legutóbb még csak nem is ezek voltak a bajok vele. Egy nap rátalált ugyanis a Nagy Érzés egy spanyol milliomos személyében, chaten. A pasi filmsztár külsejű, a háza hasraesés. Három hónapon át levelezgettek. Erről-arról, politikáról, filmekről, zenékről. Helga szerint hihetetlen volt közöttük az összhang, a férfi pedig meghívta Helgát magához egy hosszú hétvégére. Amiről a lány összetörve tért vissza. Mert kiderült, Ruben egy kedves meleg fi ú, aki azt hitte, ez nyilvánvaló mindenkinek, és hogy ő semmi mást, mint barátságot kínált a lánynak, és nem is érti ezt az egészet. „Amikor valaki rádöbben, hogy amit ráhúzott a kapcsolatra, az egy hatalmas lufi , nagyon összezuhanhat – mondja Almási Kitti. – Sokszor éveken keresztül tartanak az ilyen »viszonyok«, és amíg léteznek, kielégítik azt az igényt, hogy aki benne van, úgy érezheti, tökéletes kapcsolatban él. Mindent megtesznek az emberek, hogy boldogok legyenek, hogy körülöttük minden olyan legyen, mintha… Egy klasszikus kapcsolatban az az egyik legjellemzőbb motívum, hogy inkább a szőnyeg alá söprik a problémákat, még a legsúlyosabbakat is, csak hogy benne maradhassanak. Inkább hárítanak, tagadnak. Sokan maguknak is megmagyarázzák, hogy minden úgy jó és szép, ahogy van, kifelé élnek, mutatják olykor fogcsikorgatva, hogy a kapcsolatuk tökéletes. A másik oldalon meg kompenzálnak: vannak, akik költekezéssel, utazásokkal táplálják magukat, nonstop posztolják a virtuális térbe, hogy remekül vannak, illetve találnak ott egy kapcsolatot. Ennek semmi köze ahhoz, hogy velem tényleg jó-e élni, hogy szerethető vagyok-e, tudok-e szeretni. Nem »próbálódik ki« a kapcsolat. És míg rövid távon megadja a remek kapcsolat illúzióját, paradox módon éppen azt erősíti meg, hogy úgy, ahogy vagyok, teljes lényemben és teljes mivoltomban, nem kellenék. Ezt a sokakban élő eredeti félelmet fokozzák ezek a viszonyok. És napról napra távolabb kerül az illető attól, hogy a valódi hús-vér helyzetekben otthonosan érezze magát. Soha nem tud olyan tökéletes lenni senki, annyira egyetérteni, annyira hasonlítani, amennyit bele tudunk fantáziálni egy virtuális üzenetbe.”
…
A teljes cikket a Nők Lapja Psziché 2018/4. számában olvashatjátok el. A magazint május 16-tól keressétek az újságosoknál!
Szöveg: Karafiáth Orsolya
Nyitókép: Tiefenbach Nina
