Kay Sage (1898–1963)
A válasz: Nem
Öt évvel a halála előtt készült ez a kép. Röviddel első öngyilkossági kísérlete előtt. Üres vásznak, üres festőállványok zsúfolódnak össze rajta – szörnyű síremlék azoknak a műveknek, amiket már nem fog tudni elkészíteni látásának romlása miatt. Márpedig egy művész, aki egész életében csak alkotni akart és tudott, mit tehet a látása nélkül? Próbálta másképp kiélni kreativitását: megírta önéletrajzát, verseket fogalmazott és apró szobrokat készített. De egyik sem adta vissza elveszett életkedvét. Bármilyen kérdést is tett fel: a válasz továbbra is „nem” maradt.
Magányos öregség helyett
Egész életében küzdött azért, hogy önállónak lássák, mégis a férfiak révén ítélték meg, akikkel kapcsolatban állt. Művelt, gazdag családból származott, és Európa legjobb festészeti iskoláiban tanult. Ám mielőtt még igazán híres lehetett volna, férjhez ment egy olasz herceghez. Innen kezdve bármit is festett, az nem volt más a kritikusok szemében, mint egy unatkozó műkedvelő hercegné mázolmánya. Tízévnyi házasság után elvált, és megpróbálta feléleszteni művészeti karrierjét, de már az első kiállításán újra csapdába esett. Vagy inkább szerelembe, és ha lehet, most még rosszabbul választott, mint először. Második férje Yves Tanguy lett, a 20. század egyik legjelentősebb szürrealista festője. Miután összeházasodtak, Sage ismét árnyékba került. És nem csak szakmailag. Bár férjével külön műtermük volt, és másik galériában állítottak ki, határozottan és tudatosan elválasztva egymástól kettejük munkásságát, mégis mindenki egymáshoz hasonlította őket – természetesen az asszony rovására, akinek képeiben állandóan férje hatását vélték felismerni. De magánélete sem alakult szerencsésen. Súlyosan alkoholista férje érzelmileg és fizikailag is rendszeresen bántalmazta, és azt hangoztatta, hogy felesége tehetségtelen amatőr, akinek a munkája semmit sem ér. Sage mégsem menekült el a férfitól. 16 éven át éltek együtt, és amikor a férje hirtelen meghalt, úgy érezte, az ő élete is értelmetlenné vált. Azt mondta: elment az egyetlen ember, aki megértette őt. Depresszióját súlyosbította, hogy szürke hályog alakult ki a szemén, ami elhomályosította a látását. Egyetlen dolog éltette kizárólag: Tanguy. Összeállította a férfi műveinek katalógusát, majd bevett egy csomó altatót. Az öngyilkossága azonban nem sikerült, a házvezetőnő rátalált, és kimosták a gyomrát. Ezután kissé összeszedte magát, a szürke hályogját is kezeltetni kezdte. Sajnos azonban a műtét sem sikerült, szinte teljesen megvakult, és hiába próbálkozott, nem nyerte vissza az életkedvét. 65 évesen szíven lőtte magát. Búcsúlevelében ezt írta: „Az első kép, amit Yves-től láttam, mielőtt még megismertem volna, azt a címet viselte: Várok rád. Most megint vár rám – és én elindultam felé.”
Constance Mayer (1775–1821)
Egy család a kétségbeesésben
A 18. században a női művészek elsődleges terepe az otthon volt. Csendéleteket és portrékat festhettek – de mindig szép és elégedett családokat. Constance utolsó képén azonban egy halott gyermek van a középpontban, akit családja keservesen gyászol. Ahogyan ő is gyászolta fiatalságát, meg nem született gyermekeit, és a soha meg nem valósult családot, amit feladott a férfi ért, aki végül cserben hagyta őt.
Szerelmi csalódás
A 19. század elején nem létezett válás. Így amikor a 27 éves festőtanonc, Constance Mayer megismerte a nála 17 évvel idősebb, nős, hatgyermekes festőt, Pierre-Paul Prud’hont, tudta: várnia kell. Bármekkora is kettejük közt a szerelem: nem lehetnek egymáséi, míg a férfi meg nem özvegyül. A mester-tanítvány kapcsolat kereteit pillanatok alatt szétfeszítette az összhang, amit az első pillanattól nemcsak a magánéletben, de a munkában is tapasztaltak. A férfi inkább rajzolni szeretett, vázlatokat készíteni, a nő pedig a színekkel bánni, festeni. Ezért közös munkájuk során ezt a munkamegosztást követték, ami mindkettejüket boldoggá és elégedetté tette. A képeket általában a férfi szignálta, hiszen ő volt a mester, és a képek így sokkal többet értek, mint ha egy ismeretlen nő neve szerepelt volna rajtuk – ezért a két művész életműve mára kibogozhatatlanul összeolvadt. A karrier és a hírnév nem volt fontos a nőnek, boldoggá tette, hogy a mester mellett van a műterme, hogy mindennap együtt ebédelhettek. Csak éjszakára váltak külön, amikor a férfi hazament a családjához. Mert hazament. A napjait, az ötleteit, a kreativitását szeretőjével osztotta meg, de nem volt hajlandó elhagyni a családját. Ma már azt mondjuk: kiszolgáltatott kapcsolat volt, aminek csak a férfi látta a hasznát, hiszen az övé lett a hírnév, az ezzel keresett pénz, és az ő jó hírének nem ártott a tény, hogy szeretője van. Felcsillant a reménysugár kapcsolatuk kiteljesedésére, amikor Prud’hon felesége elmegyógyintézetbe került. A feleség nyilvánosan meggyanúsította a férjét, hogy annak viszonya van. De nem Constance-szal boronálta össze, hanem Josephine császárnéval, Napóleon feleségével – ezért maga a császár rendelte el, hogy zárják be a képtelen hír terjesztőjét. Constance pedig azonnal beköltözött szeretője lakásába, és még a hat gyermek nevelésének szerepét is elvállalta volna… Ám a gyerekek nem kértek belőle. Sőt, mindent megtettek, hogy elüldözzék a „másik nőt”, aki annyi szomorúságot okozott az édesanyjuknak. Constance mély depresszióba zuhant, amikor rájött: a rég vágyott idilli életet soha nem érheti el. De azért még volt egy dolog, amiben bízott: hogy Prud’hon, a feleségének halála után, majd elveszi őt feleségül. De tévedett. A férfi ugyanis megígérte haldokló nejének, hogy nem házasodik újra. Amikor ez kiderült, Constance összeomlott, és kétségbeesésében elvágta a torkát szerelme borotvájával, miközben a férfi a szomszéd műteremben dolgozott. Percek alatt elvérzett, nem lehetett megmenteni. Prud’hon vigasztalhatatlan volt. Bár sok rossz döntést hozott, mégiscsak Constance volt élete szerelme. Ezt pedig onnan tudjuk, hogy utolsó kívánsága az volt: temessék az asszony mellé. Ma is egy sírban nyugszanak a párizsi Père-Lachaise temetőben.
…
További három művészről olvashattok a Nők Lapja Psziché 2018/4. számában. A magazint május 16-tól keressétek az újságosoknál!
Szöveg: Fodor Marcsi
Nyitókép: Archív
