Pedagógusként már a legelső iskolai héten tapasztaltam, hogy a bullying a mindennapok része. A piszkálódás, erőfitogtatás folyamatos a tanórák szüneteiben, a menzán, az udvaron, a napköziben, majd az interneten, a közösségi oldalakon. Menekülésre nincs lehetőség. Ráadásul nemcsak az áldozatok szenvednek, hanem a bántalmazás szemlélői is. Nekik is fáj, amikor egy barátjukat megalázzák. Mégsem mernek közbelépni, mert félnek: mi lesz, ha holnap ők kerülnek sorra? Legtöbbször az agresszorok sem érzik jól magukat a szerepükben, csak nem tudnak kilépni belőle. Bár a jelenségről egyre több szó esik, a pedagógusok és a szülők gyakran eszköztelenek. A tanárok nem érnek célt a beírással, intővel. A szülők pedig hiába mondják: „Üss vissza!”, „Szólj a tanárnőnek!”, „Ne foglalkozz velük!” Ezek a tanácsok csak tovább növelik a konfliktust. Akkor vajon mi a megoldás?
Hallgassuk végig a történetét!
Szülőként a saját gyerekeit próbálja felvértezni Tóthné Magasföldi Rózsa is.
„Az idősebb fiam 13 éves, de már első osztályban találkozott az iskolai bántalmazással, és máig megküzd vele – meséli az édesanya. – A leggyakoribb a szóbeli piszkálódás, cinizmus, de előfordult már, hogy minden ok nélkül gyomorszájon vágták vagy belevertek a vállába. Az évek során rengeteget beszélgettünk vele és a tizenegy éves öccsével a megoldásról, ezért úgy érzem, ők már elég jól kezelik az ilyen helyzeteket. Mindkettejüket megkérdeztem: mit tanácsolnának a szülőknek, akik szeretnék felvértezni a gyerekeiket? Érdekes, hogy egymástól függetlenül ugyanazt mondták. Szerintük az a legfontosabb, hogy a szülők közbevágás és kioktatás nélkül hallgassák végig őket. A legrosszabb, hogy amikor még be sem fejezték mondandójukat, mi már magyarázunk: »Én a helyedben ezt tettem volna…«, »Miért nem mentél oda a tanárhoz? «, »Ne sajnáltasd magad!«, »Védd meg magad!« Ezzel beléjük folytjuk a szót. Én is tapasztalatból tudom, ha végighallgatjuk őket, kiadják magukból a rossz érzéseket és megkönnyebbülnek. Ha megértést és figyelmet kapnak, akkor másnap újult erővel tudnak iskolába menni. Másrészt beszélgetés közben gyakran tisztázódik a megélt helyzet, és könnyebben megtalálják rá a megoldást is. A fiaimnak még egy tanácsuk volt: addig ne faggassuk őket, amíg maguktól nem akarnak mesélni. Előfordulhat, hogy a diák azért nem tud otthon megnyílni, mert szégyelli, ami vele történt az iskolában. Ha erőltetjük a beszélgetést, az ellenkező hatást érhetjük el: dühösen elvonul. Inkább mondjuk neki azt: örülök, hogy itthon vagy! Érezze, mi szeretjük és mellette állunk. Hagyjunk neki időt, és teremtsünk alkalmat arra, hogy ha készen áll, kiönthesse a szívét. Legyen sok közös programunk: kirándulás, séta, vacsora, filmezés, olvasás.”
Kiléphet az áldozatszerepből?
Rózsa szerint szülőként azért nagyon nehéz tanácsot adni a csemetéinknek, mert az ő életük teljesen más, mint a miénk volt.
„Ez azonban nem jelenti azt, hogy magukra hagyom őket. Ha kérik, közösen ötletelünk. Eljátszhatjuk azokat a problémás szituációkat, melyekkel az iskolában találkoztak. Kipróbálhatjuk, mely reakciók válnak be. Kitalálhatunk stratégiákat és válaszmondatokat is. Nekünk van egy, ami eddig bevált. Amikor egy osztálytárs kritizálta a fiamat, ő ezt válaszolta: »Te így gondolod, én viszont másképp.« Ekkor a piszkálódó lefagyott. Arra számított, hogy az áldozat védekezni vagy támadni fog, és ezzel a reakcióval nem tudott mit kezdeni. Jó megoldás, ha a bántalmazott nyugodt marad, és szembe mer nézni az agresszorral. Ezt azonban csak akkor tudja megtenni, ha magabiztos. Ha elhiszi és tudja magáról, hogy ő nem béna, nem áldozat. Fontos a gyerekünkben tudatosítani, hogy az iskolai bántalmazás bárkit érinthet. Nem szabad, hogy azonosítsa magát a vesztes szerepével. Lehet, hogy az osztályban rossz helyzetbe került, de ettől még nem áldozat az élet minden területén. Az aktuális iskolai helyzetet megoldandó problémának tekintsük, és erősítsük meg lányunk, fiunk önbecsülését. Hívjuk fel a figyelmét belső értékeire, jó tulajdonságaira azzal, hogy részt kap a család életében, feladataiban. Üres dicséretek helyett a valódi eredményeire reagáljunk, és emeljük ki, miben jó. Fontos, hogy érezze: tartozik valahova, ahol szeretik, elismerik. Emellett próbáljuk átbeszélni vele, hogy az iskolai agresszorok vajon miért viselkednek így. Mi áll a bántalmazás mögött? Lehet, hogy boldogtalanok? Amikor először kérdeztem ezt a nagyfiamtól, meglepődött, és felkiáltott: valóban, épp válnak a piszkálódó diák szülei! Könnyebb kezelni egy problémát, ha tudjuk, mi van a hátterében. A bántalmazók sem érzik jól magukat a szerepükben, de ahhoz, hogy kibújjanak belőle, nagyobb összefogásra volna szükség – véli az édesanya, aki úgy gondolja, a szülőkkel való együttműködés is gátat szabhat az iskolai agressziónak. – Tanév elején – a fiammal egyeztetve – jeleztem a szülői értekezleten, hogy többen piszkálják őt, és örülnék, ha a vacsoraasztalnál beszélgetnének erről a gyerekekkel. Nem vádaskodtam, nem személyeskedtem, neveket sem említettem. Úgy éreztem, a szülők jól fogadták a kérésemet, és valóban pozitívan változott a fiam helyzete. Szerintem megoldás lehet a többi szülő bevonása, csak arra kell figyelni, hogy a kommunikáció ne menjen át vádaskodásba” – magyarázza Rózsa, aki szülői csoportokat is vezet Biatorbágyon, megbeszélve az olyan felmerülő problémákat, mint az iskolai agresszió, generációs különbségek, családon belüli kommunikáció.
…
A teljes cikket a Nők Lapja Psziché 2018/4. számában olvashatjátok el. A magazint május 16-tól keressétek az újságosoknál!
Szöveg: Wéber Anikó
Nyitókép: Thinkstock
