Kezdjük azzal, hogy nálunk minden reggel fél hatkor csörög a vekker. Reggeliztetek, tízórait rittyentek, szerteágazó kamaszhajat zselézek, buszhoz kísérek, majd szó szerint rohanok futni, mert az egészség fontos. Ezután még elmosogatok, és berakok egy mosást munkába indulás előtt, ahová úgy érek be, hogy már fáradt vagyok. A második kávé után aztán kézbe veszem a napi teendőket, hol a monitor előtt, hol keresztül-kasul a városon, hogy aztán estefelé végül edzésre, szolfézsra, vagy az ég tudja még, hová rohanjak a gyerekért.
Zsonglőrködés az idővel
Az átlagos napokat persze rendre kiegészíti valami extra: a szolgáltató túlszámlázott, intézkedni kell, a plafon beázott, intézkedni kell, a macska már megint bolhás, intézkedni kell. Egyszóval mindig, minden körülmények közt intézkedni kell. Én még szerencsésnek mondhatom magam, mert a zűrzavarban, amit az életünk képez, a férjem személyében van egy társam. Elképzelésem sincs, hogy oldja meg mindezt egy egyedülálló anyuka. Azaz van! Hiszen valamikor réges-régen én is egyedül maradtam a kisfiammal, és a mai napig csodálom azt a hajdani huszonhárom éves lányt, aki képes volt megbirkózni ezzel a teherrel, dacára annak, hogy segítsége, sőt állandó állása sem volt. Azóta tíz év telt el, és a legnehezebb pillanataimban, amikor úgy érzem, hogy nem bírom tovább a feszített tempót, sőt leráznám magamról a hétköznapok terheit, kényszerítem magam, hogy arra gondoljak, valaha mindezt – sőt még ennél is többet – megoldottam egyedül. Akkor hát ne nyafogjak, ne legyek puha, sokkal inkább hálás, és tegyem a dolgom továbbra is alázattal, a lehető legnagyszerűbben! Persze a leterheltségemben én is hibás vagyok. Egyrészt nagyon nehezen tudok nemet mondani, másrészt minél többet szeretnék kihozni, tapasztalni és érezni ebből az életnek nevezett játékból. Így a munka és a gyereknevelés mellé valahogyan évek óta bezsonglőrködöm a regényírást is, amiből visszanyerem, sőt képes vagyok megduplázni az elhasznált energiáimat.
Ki kell engedni a fáradt gőzt
Azt hiszem, ha nem írnék könyveket, már legalább tízszer kaptam volna idegösszeomlást, menekültem volna az alkoholba, keveredtem volna titkos viszonyba különféle férfiakkal, és jó úton haladnék afelé, hogy zsákutcába jusson az életem. Szerintem az életben minden erején felül teljesítő nőnek kell valami „drog”. Ez a terápiás gyógyszer az én esetemben a regényírás, a barátnőmében a jóga, a szomszéd lánynak meg a dobolás, még akkor is, ha ezzel olykor őrületbe kergeti az egész házat. Nincs mese, egyszerűen ki kell nyitni a szelepet, ki kell engedni a fáradt gőzt, máskülönben besokallunk és a családunk agyára megyünk. 2018-ban egyáltalán nem könnyű nőnek lenni. Sok férfi ismerősöm ennek hallatán cinikus mosollyal az arcán azt mondja, hogy nesze nektek, emancipáció, ti akartátok! Ezzel mindig vitatkozom, mert a női választójog, és a munkában, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy szeretett hivatásunkban való kiteljesedés nem vezet egyértelműen oda, hogy most már mindennek kell lennünk egyszerre: jó édesanyának, keményen hajtó munkaerőnek, házitanítónak (ó, áldott hazai oktatási rendszer!), sokszor ügyes szerelőnek, este tíz után kecses szeretőnek! Jé, ez rímelt! Talán érdemes lenne egy verset is írnom a témában, de most kanyarodjunk vissza a feladatomhoz, ezen a késői órán ez is épp elég nagy falatnak tűnik. Erről jut eszembe: éhes vagyok. Elő is ásom a spájzból a gluténmentes csokis kekszemet, most és itt feladom a harcot, és mélyre ásom afölött érzett büszkeségemet, hogy vacsorára – jóval korábban – csak egy tonhalsalátát ettem.
Mindig mindenkinek mindent
Miközben nassolok, arra gondolok: túl sok mindent várok el önmagamtól, így a környezetem is megszokta, hogy mindig mindenkinek mindent elintézek, és a személyiségfejlődésem része lenne, hogy megtanuljak nemet mondani, elengedni dolgokat. Pont úgy, ahogy végül megettem a csokis kekszeket. Az igazság az, hogy a részben magamnak teremtett rohanó életem kiépített bennem valami különös bűntudatot is: ha épp nem csinálok semmit, vagy olyat teszek, ami kizárólag önmagamért van, és rabolja az időt, amit a családdal vagy a munkával tölthetnék, hamar lelkiismeret-furdalásom támad. Azt hiszem, a megoldás abban rejlik, hogy újra meg kell tanulnom (a gyerek előtti időkből még halványan rémlik valami) az idő tíz százalékában csak magamra gondolni. Most rögtön el is kezdem. Leveszek a polcról egy jó regényt, és belemélyedek, hátha akkor könnyebben el tudok aludni, mert egy ideje ez sem megy. Már épp kezdek laposakat pislogni, amikor ledobog a lépcsőn a fiam, aki már megint megfázott, és az orrdugulástól képtelen álomba merülni. Orrcseppet adok neki, majd összekuporodunk ketten a fotelban, és próbálom megnyugtatni. Kis idő múlva megszólal, hogy úgy nassolna valamit, van-e még itthon keksz. Bűntudatosan mondom, hogy a késő esti munka alatt mind egy szálig befaltam. Felajánlom neki, ha már úgysem tudunk aludni, kiugrom a házzal szemközti nonstop üzletbe. Erre félálomban azt feleli: inkább süssek palacsintát. Közlöm vele, hogy édes kisfiam, téged megsütött a nap, hajnal háromkor dehogy sütök palacsintát, úgyhogy kiegyezünk egy kakaóban, majd visszafektetem. A rituálé végére a férjem is felébred. Az egyetemes elvárási rendszer szerint most kellene eljátszanom a kisimult, kipihent, mindenre kész szeretőt. Kész szerencse, hogy ő ezt a rendszert a kezdet kezdetén felrúgta. Az első munkahelyi konfliktus miatt átbőgött éjszakámon közölte: semmi baj, vegyem alapnak, hogy mellette lehetek fáradt, leharcolt, boríthatják fogkrémmel pöttyözött pattanások a fejemet, sőt, még a lábam is lehet szőrös. Ő úgy, ahogy vagyok, szeret, elfogad, átölel, elaltat, hogy aztán kora reggel kezdetét vegye az újabb rohanás – amiért minden nehézségével együtt érdemes élni. Ami pedig a legfontosabb: túlterhelt nőként rálelni az életünkben legalább egy kis szigetre, ahol elvárások nélkül létezhetünk.
A cikk eredetileg a Nők Lapja Psziché 2018/4. lapszámában jelent meg.
Szöveg: Szurovecz Kitti
Nyitókép: Thinkstock
