2011. július

Budaörsön két tinilány gázelegyet kevert, és egy autóba zárkózva megmérgezték magukat. A lányok a neten ismerkedtek meg, innen származott a recept is.

2015. június

Egy amerikai apa büntetésként levágta tizenhárom éves lánya hosszú haját, és a műveletről készült videót feltette a YouTube-ra. Néhány nappal később Izzy leugrott egy hídról.

2015. november, 2016. január

Két debreceni gimnazista, egy fiú és egy lány vetett véget az életének. Osztálytársak voltak.

2016. február

Hajdúszoboszlón éjszaka felakasztotta magát egy tizenkét éves kisfiú, a vélelmek szerint azért, mert romlottak a jegyei. Újsághírek állítása szerint unokatestvére korábban vonat elé ugrott.

2017. május

Otthonában felakasztotta magát az a nyolcéves ohiói kisfiú, akit két nappal korábban diáktársai gúnyoltak, fellöktek és rugdostak.

2017. május

A tizenkét éves Tyrese otthon felejtette a könyveit, hazament értük, de mikor rájött, hogy nem fog időben visszaérni az iskolába, felakasztotta magát.

2017. szeptember

Nagyberegen felakasztotta magát egy kilencéves kisfiú, mert egyest kapott.

2017. szeptember

Indiában egy tanárnő megszégyenített egy kislányt menstruációs foltjai miatt: kiállította az osztály elé. A lány leugrott a házuk közelében található magas épületről.

Tíz haláleset ebből az évtizedből. Tíz fiatal, aki nem várta meg a húszas életéveit.

Köztük néhány kisgyerek, aki még a tizedik születésnapját sem. Megdöbbentő. Annyira, hogy az ember nehezen is tud kijjebb jönni ebből a letaglózott érzésből, és megpróbálni kicsit elé, mögé nézni az eseteknek. Pedig muszáj, ha azt akarjuk, hogy a gyerekeinket megmentsük – legalább maguk elől. Nemcsak a magunkét, a másokét is. Mert sokszor bizony erre lenne szükség. „Túl sok volt a gond. Anyukám túl szigorú volt hozzám, és az iskolában is voltak gondjaim, ezért akartam megölni magam. Tudom, hogy hülyeség, és nem csinálok többet ilyet!” – mondta állítólag K. egy korábbi kísérlete után, amikor bekerült a budapesti Péterfy kórházba. Sajnos nem tartotta meg az ígéretét: három év múlva ő volt az egyik a két lány közül, aki beült abba a bizonyos, gázzal teli autóba Budaörsön. Konfliktus a szülőkkel, iskolai gondok: két gyakori ok is előfordul abban, amit a lány mondott. De ha a többi esetet végignézzük, még egy dolog gyakorta megjelenik: a szégyen érzete. Ez az az emberi érzés, ami talán a legmélyebbre képes taszítani még egy felnőttet is, nemhogy egy gyereket. Mindegy, hogy az apja szégyeníti meg, a tanára vagy az osztálytársai: az öngyilkos tinédzserek jelentős része valójában nem akar meghalni, hanem belekergetik a halálba – sokszor hosszas lelki vagy fizikai bántalmazás előzi meg az utolsó napot. Szomorú, hogy mivel tanú így már nincs, sok minden örökre titokban marad.

Valósággá vált rémálom

Ha beírjuk a Google keresőbe: „öngyilkos lett”, azt tapasztalhatjuk, hogy nem valami rendőrségi hír érdekli az embereket, esetleg egy híresség sorsa. A leggyakoribb keresőkifejezések így folytatódnak: „öngyilkos lett a fiam”, „öngyilkos lett a gyerekem”. Igen, sajnos a minden szülő rémálma valakinek maga a valóság. Szavak nincsenek arra a fájdalomra, amit az illető ilyenkor átél, mégis van, aki megpróbálja megfogalmazni. Egy édesanya, Jankovics Éva könyvet írt erről Öngyilkos lett a fiam címmel, ebből idézünk: „Egy szülőt nem érhet nagyobb csapás, bánat, mint hogy meghal a gyereke. Nagyobb a döbbenet, ha öngyilkos lesz. A legelső, öntudatig eljutó érzés az önvád. Nálam legalábbis mindennél erősebben jelentkezett, és akarva-akaratlan, kimondatlanul és nem kimondva, befészkelte magát a tudatomba, a szívembe, a csontjaimba. Mit nem tettem meg? Mit kellett volna észrevennem, látnom? És ha észrevettem is a rosszkedvre utaló jeleket, tudatosodott-e bennem, hogy ez maga a depresszió? Utólag persze sok mindent másként látok, másként értékelek. Most azt mondom, ha ezt vagy azt előre tudtam volna! Ha többet tudok akkor a depresszióról, ha nem törődöm bele az apatikus, esetenként emberkerülő hangulataiba, ha felfigyelek néhány hétköznapinak tűnő szokására! Túl sok a »ha« és túl sok a »mi lett volna«.”

Az első kérdés: miért?

Ez az, amit a külvilág ritkán tud úgy megválaszolni, hogy az elfogadhatónak, túlélhetőnek tűnjön. Mert egészséges lélekkel bizony nehéz elképzelni, hogy valaki csak azért ne akarjon élni, mert rossz jegyet kapott, veszekedett a szüleivel, vagy mert elhagyta a szerelme. Nos, a legtöbbször nem is erről van szó. Ezek – ahogy mondani szokták – csak az utolsó cseppek a pohárban. Egy apróság, ami ráerősít az amúgy is fennálló negatív érzésre: nem vagyok jó, nem szeretnek, feleslegesen vagyok a világon. Ha egy gyerek így érzi magát, annak sok összetevője lehet. A két legvalószínűbbet azonban meg lehet mondani: egyik a depresszió, a másik az elhanyagolás, bántalmazás. A depresszió olyan beszűkült tudatállapotot jelent, amiből sokszor a legszeretőbb családtagok vagy barátok sem tudják kivonni az illetőt, és amelyben egy, a környezet számára apróságnak tűnő dolog is szörnyűnek és végzetesnek: túlélhetetlennek tűnik. Talán még szomorúbb, ha egy fi atal joggal érzi, hogy nem áll mellette senki, nem szereti senki. Mert tényleg nem fi gyelnek rá vagy bántják: ez a legegészségesebb lelkű gyerekeket is tönkreteheti. Egyvalamit azonban tudnunk kell: a végleges döntést meghozók valójában nem meghalni akarnak, hanem úgy nem akarnak élni, ahogyan addig. Jól látszik ez abból, hogy sokszor nem meghalást mondanak vagy írnak le, amikor erről beszélnek, hanem eltűnést. Mivel azonban a helyzetüket kilátástalannak, megváltoztathatatlannak ítélik, egyedül így tudnak menekülni belőle. Vagyis ha külső segítséget kapnak az életük javításához, ha elkezdik jobban érezni magukat a bőrükben, megmenthetők. Ehhez azonban időben észre kell venni a jeleket – ami nem is olyan könnyű, mint elsőre gondolnánk. Amikor arról olvasunk híreket, hogy egy fiatal leugrott a háztetőről, vízbe fulladt vagy felakasztotta magát, gyakorta azt kérdezzük: hogyhogy a körülötte élők – szülők, barátok, tanárok, iskolapszichológus – nem vették észre, hogy bajban van? Utólag egyértelműek a jelek, de ez már akkor van így, amikor a visszavonhatatlan, legerősebb jelzést megkaptuk. Utólag kap értelmet a közelmúlt sok-sok történése, amit addig egyszerű szomorúságnak, alvászavarnak vagy befelé forduló személyiségvonásnak értékeltünk. Ám érdemes érzékenyíteni magunkat, hiszen a szakirodalom szerint szuicid kísérletek előtt az elkövető többnyire ad figyelmeztetéseket.

…

A teljes cikket a Nők Lapja Psziché 2018/5. számában olvashatjátok el. A magazint július 4-től keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Kempf Zita

Nyitókép: Getty Images