Pszichometriának hívják a tudományt, amely a pszichológiai mérőeszközök (tesztek, kísérletek, megfigyelések) pontosságát vizsgálja, s ebben a két legfontosabb mutató az érvényesség és a megbízhatóság. Az érvényesség azt jelenti, valóban azt mérjük-e, amit szeretnénk, a megbízhatóság pedig, hogy ismétléskor ugyanazt kapjuk-e, amit korábban. Kezdjük a pszichológiatörténet klasszikusával, az elektrosokk-kísérlettel, amelyben Stanley Milgram 1963-ban azt mondta kísérleti alanyainak, hogy memóriakutatásban vesznek részt. A jelentkezőknek szavakat kellett tanítaniuk a szomszéd szobában ülő „diáknak”, s ha utóbbi hibázott, a kísérlet vezetője arra utasította a „tanárt”, hogy áramütéssel büntesse a tanulót, többszöri tévesztésnél pedig emelje a dózist, akár a halálos szintig is. Az áramütés azonban csak látszat volt, a diákot alakító beépített ember nem kapott elektrosokkot, csak eljátszotta annak külső jeleit.
A nagyotmondás mint vezérelv
Milgram – szándéka szerint – azt vizsgálta, mennyire hódolnak be az emberek a hatalomnak, hányan hajlandók parancsra halálos fájdalmat okozni másoknak. De vajon valóban ezt mérte? Milgram azt állította, hogy a résztvevők 65%-a akár halálosnak vélt áramütést is kimért a másik szobában ülő delikvensre, a később nyilvánosságra került jegyzőkönyvekből azonban az derült ki, egyrészt jóval kisebb volt az engedelmeskedők aránya – csak Milgram taktikusan kihagyta a képből kilógó eseteket –, másrészt az alanyok nagy része tiltakozott a parancs ellen, de közben rájött, hogy megtévesztik, és ezért ment bele a játékba. Ráadásul a kísérletvezetők jelentősen befolyásolták a kísérlet lefolyását. Hogy ez mit is jelentett a valóságban? Egy példa talán jobban megvilágítja: tegyük fel, hogy egy pszichológiai laboratóriumban ülsz egy neves egyetemen, és tisztában vagy vele, hogy kutatásban veszel részt. Egy fehér köpenyes ember arra utasít, hogy a kísérlet keretében tegyél meg ezt vagy azt. Elhinnéd, hogy ez a tekintélyszemély egy jó hírű egyetemen valóban arra kér, hogy ölj meg egy másik embert? Józan eszünk azt diktálja, hogy ezt a lehetőséget azonnal vessük el, hiszen nem életszerű. Ha Milgram kísérlete mért bármit is, leginkább azt, miként viselkednek az emberek, amikor fehér köpenyesek próbálják megvezetni őket, de semmit nem mond arról, hogy a valóságban hányan adnának halálos áramütést embertársuknak, ha arra utasítanák. Az emberek korántsem olyan naivak vagy ostobák, mint ez a kísérlet feltételezte. De könnyen lehetett Milgram motivációja egyszerűen a hírnév: mint látjuk, majdnem 50 évvel a kísérlet elvégzése után is széles körben ismert a neve, mert olyan eredményt publikált, amire nemcsak a szűk szakma, de a laikus közvélemény is felkapta a fejét. A Milgram-kísérlet eredménye bulvárlap főcímeként is remekül teljesítene: „Az emberek kétharmada bárkit megölne, ha arra utasítják!”. Nem igaz, fake news, de szenzációnak kiváló.
Prekoncepcióhoz bizonyítékot gyártani
Arra, hogy egy pszichológiai kísérlet eredményének értékelése mennyire nem egyértelmű, jó példával szolgált a brit Daily Mail bulvárlap próbálkozása nemrégiben, mert bár azt jóindulattal sem lehet tudományos kísérletnek nevezni, rávilágít a nehézségekre. Az újság arra volt kíváncsi, hányan adják át az ülőhelyet a buszon egy várandós nőnek, s arra a megrázó eredményre jutottak, hogy szinte senki. „Kísérletük” módszertana azonban abból állt, hogy egy nem várandós nőre adtak ál-terheshasat, és őt küldték el buszozni, az álpocakról pedig a kép alapján is meg lehetett állapítani, hogy nem volt élethű. Vagyis aki ennek a nőnek nem adta át a helyét, az talán csak azért nem tette, mert látta, nem is valódi terhes. És akkor még nem számoltunk az álterhes nő elvárásaival, hiszen aki azzal a céllal megy tömegközlekedni, hogy azt számolja, hányan nem adják át a helyet, az másként viselkedik, és emiatt mást is tapasztal, mint az a terhes nő, aki csak éli az életét. Arról nem beszélve, hogy a lapnak ezzel a „kísérlettel” eleve az volt a célja, hogy bizonyítsa: az emberek önzők, nem törődnek mással, csak magukkal, s ehhez a prekoncepcióhoz kellett bizonyítékot gyártani. Ez pedig megint csak alakított a végeredményen, hiszen tudat alatt a nő is ezt várta, hogy így bizonyítsa, jól végezte dolgát. Ha arra jut, hogy a többség átadja a helyét, vagy van, aki átadja, és van, aki nem, abból nehezebb hírt faragni, amire kattintanak az olvasók. S amint látjuk, az álhassal itt is megtévesztettek, mint Milgram kísérletében, miközben ugyanúgy azt feltételezték, közben a való világról tudtak meg valamit. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a pszichológusok nincsenek könnyű helyzetben, ha meg akarják tudni, mi jár az emberek fejében, amikor ezt vagy azt teszik. Ha ugyanis a kutatók őszintén elárulnák, mire kíváncsiak, akkor lenne a legkisebb esélyük, hogy valós eredményre jutnak. Kérdezzük meg a környezetünkben élőktől, szoktak-e hazudni, milyen gyakran váltanak alsóneműt, adnának-e halálos áramütést valakinek. Valószínű, hogy a kérdezősködés végén arra jutnánk: csupa mintapolgár vesz körül minket, akiknek az erkölcsei ugyanolyan makulátlanok, mint a ruházatuk. A pszichológiában a legkisebb megbízhatóságuk az önbevallásos teszteknek van, ezeknek lehet hinni legkevésbé. Olyannyira, hogy e tesztekben sokszor úgy mérik a hazugságot, hogy felteszik a kérdést, szokott-e az illető hazudni, s ha nemmel válaszol, azt mutatja, még az átlagnál is hazudósabb. Ezért van tehát szükség arra, hogy a pszichológiai kísérletekben elmaszkírozzák a kutatás célját annak érdekében, hogy megtudjanak valami igazságot az emberi psziché működéséről. A kérdés azonban kérdés marad, hogy amit a laboratórium falai – kontrollált és megismételhető körülmények – között megtudtunk, mond-e bármit a valós világról, vagy csak rólunk, akik a kísérletet kitaláltuk. A világot ugyanis többnyire nem olyannak látjuk, amilyen, hanem amilyenek mi vagyunk, s erre a pszichológiai kutatás az egyik legjobb példa.
…
A teljes cikket a Nők Lapja Psziché 2018/6. számában olvashatjátok el. A magazint szeptember 13-tól keressétek az újságosoknál!
Szöveg: Oravecz Éva Csilla
Nyitókép: Getty Images
