Test a lelke… Valóban minden betegség mögött pszichés probléma áll?

Kezd meggyőződéssé terebélyesedni az a szemlélet, miszerint testi bajaink a lelkünkben gyökereznek. A pszichoszomatika hitszónokai úton-útfélen hirdetik: a betegségek okait az elfojtott traumákban kell keresni. Legyen szó nátháról vagy rosszindulatú daganatról, a magyarázat mindig lelki eredetet feltételez. De ez tényleg így van? Szigeti Ildikó tanácsadó szakpszichológus írása.

Róbert majdnem meghalt. Infarktusa volt. Nem hirtelen csapott le rá, hónapok óta kísérték előjelek. Tünetek, amelyeket betudott a válásának, amelyet másfél éve tartó, gyötrő procedúra után mondtak ki végre. Pszichológushoz is járt. A szakvélemény miatt, ami alapján végül nagy nehezen, de kimondta a bíróság a közös szülői felügyeleti jogot. Említette a terapeutának, hogy gyakran fullad, fáj a szíve, olykor szédül is, ám a szakember megnyugtatta, mondván, ez az ilyenkor „szokásos” pánikroham. Még azt is mondta neki, hogy érdemes volna egy kicsit „belülre figyelnie”, és megérteni a kellemetlen tünetek üzenetét. És Róbert elkezdte a „belülre figyelést”. Az amúgy kockafejű mérnök kisebb vagyonokat költött ezoterikus könyvekre. Körbebástyázta magát mindenféle önismereti írásokkal. Jellemzően olyanokkal, amelyek a testi bajok lelki hátterét kutatták és magyarázták. Rövid idő alatt szinte profi szakértője lett a témának. Ha a társaságban valaki megrántotta a derekát, azonnal rávágta, biztosan azért történt, mert túl sok a lelki teher, amit cipel. Mindenre megvolt a válasza. Egészen a szívrohamáig…

Az univerzális főbűnös

Kissé mintha túltoltuk volna ezt a dolgot. Nem is olyan régen még furcsán méregették azt az orvost, aki – a holisztikus szemlélet jegyében – ki merte mondani hangosan, hogy a betegnek nemcsak a testét kellene gyógyítani, hanem a lelkét is. A test és lélek duettje sokáig tabutéma volt. Most sincs ez másképp. Csak éppen átestünk a paci túlsó oldalára. Manapság divattá vált nem tudomást venni a testről és annak „magánakcióiról”. A legtöbb tünetet, betegséget a „lelkünkre vesszük”, kikiáltva őt ezzel univerzális és multifunkciós főbűnösnek. Minden fejben dől el! Ugye ismerős szavak? Olyan sok embertől és olyan sokszor hallottuk, hogy hajlamosak vagyunk elhinni. Holott – legyen bármilyen fejlett is az orvostudomány – kialakulhatnak olyan elváltozások a szervezetben, amelyeknek nem találják az okát. Egyszerűen csak jönnek és pusztítanak. Ám az ember nem képes mindezt elfogadni és tudomásul venni. Mert olyan nincs, hogy valami „csak úgy” történik velünk! Ezzel nem tudunk (és többnyire nem is áll szándékunkban) mit kezdeni. Ha ugyanis megtapasztaljuk, netán meg is értjük, hogy kiszolgáltatottak vagyunk a természet, a genetika kénye-kedvének, akkor örökös szorongásra vagyunk ítélve. Ezt viszont nem akarjuk. Nagyon nem. Saját lelki egyensúlyunk érdekében tehát mihamarabb cselekednünk kell. Jelesül az „el kell fogadni, hogy kiszámíthatatlan az életünk” című gondolatot gyorsan és hatékonyan be kell helyettesítenünk valami mással. Olyannal, ami – még ha átmeneti és gyenge lábakon áll is – alkalmas lehet a túlélésre. És ekkor jöhetnek azok a bizonyos „lelki eredetű” magyarázatok! A pszichoszomatikus szemlélet (vagyis a testi bajok pszichés hátterét előtérbe helyező megközelítés) nem véletlenül éli virágkorát. Instant világunkban az időfaktor lett a legfontosabb számunkra. Mindent azonnal akarunk. Magyarázatot is.

Önsegítő üzemmód

A sürgető magyarázatéhségünk akkor éri el csúcspontját, ha megbetegszünk. Nyilvánvalóan nem akarunk a bizonytalanság okozta kínban sokáig szenvedni. Ezt az elemi szükségletünket hivatott kielégíteni minden olyan – tudományosan jellemzően megalapozatlan, olykor már-már spirituális magasságokba (netán mélységekbe) vivő – elmélet, amely kellemesen egyszerű, érthető lábjegyzetekkel lát el minket baj esetén. Mámorító érzés tudni, hogy van egy eszköz a kezünkben, amely átsegít a legnehezebb pillanatokon. Ez pedig nem más, mint a hit. A hit abban, hogy minden fájdalomnak, rejtélyes testi tünetünknek megvan az oka. A lelki oka.

A teljes cikket a Nők Lapja Psziché 2018/6. számában olvashatjátok el. 

Szöveg: Szigeti Ildikó

Nyitókép: Getty Images